A legrealistább forgatókönyvünk az volt, hogy a csütörtöki képviselő-testületi döntésig megtalálják majd a ZP tulajdonosok azt a zsebet, amibe a borítékot kell csúsztatni a meghosszabbított közterület használati engedélyért cserébe. Lehet, hogy nem találták meg a zsebet, vagy csak túl mély volt, nem tudom. De nem is érdekel. Csak azt nem tudom felfogni, hogy lehet egy képviselő ennyire rövidlátó... Több mint 80ezer aláírás, és több mint 40ezren tüntettünk jelenlétünkkel is a vasárnapi koncerteken. Hogy nem képes néhány évvel tovább látni, és felismerni azt, hogy "basszus, jókora tömeget haragítok ezzel magamra, a végén még nem marad ember, aki újraválasszon". 

Továbbá meglehetősen bosszantó az engedély meg-nem-adásának oka. Hogy ugye hangos. És ugye a lakók. És a kerület persze nyitott, hogy új helyre költöztesse őket. Ahol jobb, mert nem zavar senkit. Ettől jobb... érted.

Mert a legközelebbi lakóház is légvonalban 300 méter, mert körülötte nincs más csak egyetemi oktató épület, kollégium, irodaház, meg egy Duna. Komolyan, mutasson már valaki ettől jobb helyet a város közepén...

Ezután szembesültem facebookon a mai nap blog-tragédiájával, és akkor felhívtam az Anyukámat.

Ha egy kurzust hallgatnak mondjuk kétszázan, akkor nincs az a tanár, aki a nyakába venné ennyi diák végigszóbeliztetésének a nyűgét. Hát nagyjából ezért volt az, hogy az alapképzésen talán egyetlen szóbelivel jutottam túl - de ott is csak én akartam javítani. Viszont a mesterképzésen már kevesen vagyunk, a tanárok meg elkezdték a szóbeliztetést preferálni. Nem kell az írásunk megfejtésével gyötrődni, gyorsabb is a dolog, kényelmesebb, és mostanában valahogy megnőtt a tanáraink motivációja arra, hogy megismerjenek minket. Részünkről kocsmázás keretében is mehetne az ismerkedés, ők mégis ragaszkodnak a vizsgákhoz.

Viszont amíg az írásbeli vizsgára csak egy jegyet kapsz valamikor hetekkel később, addig a szóbeli vizsgán a tanárok kényszert éreznek arra, hogy a teljesítményedet ne csak egy jeggyel értékeljék, hanem meg is indokolják azt a jegyet. Engem meg időnként szórakoztatnak, időnként meg felháborítanak ezek az értékelések. Egyik kedvenc oktatóm valami hasonlót szánt dicséretnek legutóbb, miután a sokmenetes fogolydilemmák esetében legeredményesebbnek bizonyuló stratégiával szórakoztattam:

Hát igen, tulajdonképpen ezt nem mondtam el órán, és a könyvben sem volt benne, csak kíváncsi voltam, hogy rájössz-e. Nyilván nem vártam, hogy megmondd, ha egy játékként tekintünk a sokmenetes fogolydilemmára, akkor annak is van Nash-egyensúlya. De látom, hogy a benned lévő naiv szociálpszichológus jó irányba tapogatózott ezzel a túl kemény és túl lágy tit for tat stratégiával, én megadom neked az ötöst.

Na most hogy ezt így leírtam, hirtelen a napnál is világosabb lett, hogy a sokmenetes fogolydilemmának is van Nash-egyensúlya, hát perszehogy, én hülye. De erre akkor és ott esélyem nem lett volna rájönni. Az viszont rosszul esik, hogy a mesterképzésem közepén még mindig naivnak minősítik a bennem lévő szociálpszichológust. Szeretem azt hinni, hogy több köze van már a tudományossághoz, mint a naivitáshoz. Az más kérdés, hogy egy félév után a játékelmélethez tuti nagyon naiv vagyok még.

A másik vizsgám kevésbé volt szórakoztató. Nem is ecsetelném hosszan a témát vagy a tartalmat, inkább csak az értékelést idézném:

A vizsga első felében még fel tudott idézni némi tényanyagot, de később már nem, és ez meggátolta abban, hogy gondolkozzon a további kérdéseken. Egy hármasnál jobbat nem tudok adni.

Egyrészt csessze meg a hármasát, sokkal többet tudtam annál, de idézném a kérdését, amire sajnos nem sikerült érdemben reagálnom:

Kérem elemezze szervezetpszichológiai szempontból a ferences és domonkos rend rivalizálását a XIII. században.

Még mielőtt azt hinnéd, hogy ez egy korrekt kérdés, szeretném leszögezni, hogy nem az. Még csak az anyaghoz sincs köze. Majd mikor kicsit elkanyarodtunk a történelmi források hitelességének témája felé (ami újfent mennyire releváns már...), felemelte az indexemet és megkérdezte: Ez az index forrásnak minősül? Hát mondom naná. De nem! Ez az index nem forrás addig, amíg egy történész fel nem használja forrásként! Ja, a tv sem tv addig, amíg valaki elé nem ül, és nem nézi.

Szóval hiszem, hogy vannak olyan pillanatok az életben, amikor a tanárok elleni erőszak megengedett.

Elég határozott elképzelésekkel rendelkezem az első randi intézményéről. Eleve elrendelt, hogy egy ilyen esemény nem sikerülhet jól. Ha mégis, akkor nagyon igyekezni kell hozzámenni az illetőhöz, mert jobb már nem jöhet. Mivel én még nem igyekszem senkihez sem hozzámenni, csak azt a tételt tudom alátámasztani, miszerint az első randik definíciójukból adódóan katasztrofálisak. Csak a túlélés a cél.

Pedig én annyira igyekszem. Próbálok pozitívan hozzáállni az egészhez, hogy nem, nem kell, hogy szörnyű legyen, majd jól szórakozunk és mókás lesz az egész. Persze nem. Bárcsak valaki egyszer megcáfolna... Egyébként ott van elbaszva az egész, hogy mindenki igyekszik rohadt megnyerő lenni, a legjobb formáját hozni, és megfelelni az elvárásoknak. Újabban van egy elméletem, miszerint az lenne a legjobb, ha első randi címen leülnénk rövidezni, addig innánk, amíg elmúlna a nyomás, és után már jól érezhetnénk magunkat. Ennek a kimenetele sem lehetne rosszabb, mint a kínosan feszengő verzióé.

Oké, ez alkalommal talán egy kicsit én is hozzájárultam a katasztrófához. Mondjuk nem azzal, hogy vizsga után voltam, és előző éjszaka nem aludtam. Ez csak segít rajtam. Inkább azzal, hogy kifejtettem elméletemet az első randikról, meg arról, hogy mennyire állásinterjú szagúak tudnak lenni ezek a helyzetek - néha komolyan egyszerűbb lenne cv-t cserélni. A pasi meg erre nagyon készségesen felajánlotta, hogy akkor hagyjuk ezeket a sablonokat, ne beszéljünk ezekről. Először örültem, hogy akkor ez talán valami izgalmas lesz. Végülis az lett, mesélt az exeiről, meg a rendszertelen szexuális életéről. Ellenben így egy keresztnévnél többet nem tudok róla. Ami meg eleve nonszensz, hisz facebook társadalomban élünk, úgy kéne odamennem a randira, hogy már mindent tudok róla.

Amit mégis megtudtam, az sem sokat lökött előre az úton a második randi felé. 26 éves, most fejezte be a filozófia szakot, csak visszadobták a szakdolgozatát. Magyarázzam? Nem, nincs bajom a bölcsészekkel, de ha valaki valószínűsíthetően 7 év alatt végez el egy filozófia szakot, ahol még ennyi idő után sem tud egy olyan szakdolgozatot írni, amit legalább egy kettesre elfogadnának, akkor... akkor mégis mit vár az életben? Majd nem is annyira vicceskedve megjegyzi, hogy akkor őrá most a McDonald's karrier vár. Egyébként meg legszívesebben filozófia tanár lenne középiskolában. Mert amúgy nagyon jó tanár lenne belőle. Szerintem meg iszonyat hamar kicsinálnák a kölykök a beszédhibája miatt. De azért mégis inkább a Meki, mert ott kevesebb lenne a felelősség. Nagyon igyekeztem nem képen röhögni.

De tisztázzuk. Nem a filozófiával van bajom, vagy a visszadobott szakdolgozattal, hanem azzal, hogy nyilvánvalóan légyfasznyi célja nincs az életben. Én meg nem tudok mit kezdeni egy ilyen emberrel. Nekem terveim, ambícióim vannak, és ezek nagyban meghatározzák azt, hogy ki vagyok. Vagy legalább azt, hogyan gondolkodom magamról, ami meg azt határozza meg, hogy másokról hogyan gondolkodom, de elég a pszichológiából. Ne értsen senki félre, nem top-menedzsert akarok, vagy biztos egzisztenciát, dehogy. Elhiszem, hogy azt magam is képes vagyok/leszek megteremteni. Nem, én azt akarom, hogy legyen valami célja. Bármi. Nem kell, hogy munkamániás legyen, elég ha a munka csak eszköz valamihez, de akkor is legyen egy valami. Egy bármi. Ami miatt felnézhetek rá, hogy igen, a pasim elkötelezett valami iránt. Ha a filozófia tanárság, akkor az, nem érdekel, hogy mi.

Fontos: a kínos csend attól nem lesz nem-kínos, ha megjegyzed, hogy mennyire jó, hogy ez a csend nem kínos. De az.

Összességében? Úgy jöttem el, hogy talán megér a dolog egy második alkalmat. Hazaértem, és az Idegennel meg egy barátnőmmel annyit nevettünk az egészen, hogy nem tudom, komolyan tudnám-e venni még egyszer, akár egy fél órára is. Egy napja nem lépek be sehova, ahol utolérhetne, mellőzöm az üzeneteit. Pedig mennyit beszélt arról, hogy milyen bunkóság, amikor emberek úgy koptatják le egymást, hogy egyszerűen csak nem jelentkeznek többet. Nem akarom ezt csinálni, csak éppen nem tudom, mit mondjak. Mert ugye kedves vagyok és aranyos (egyébként elbűvölő is, mint megtudtam), nem röhögök a képébe, elnézően kacarászok a poénjain, képes vagyok kellemes társaságként viselkedni, hogy megmentsem a helyzetet, csak ez nyilvánvalóan úgy lett értelmezve, hogy mennyire jól éreztem magam, és sokkoló, ha ezután hirtelen visszalépek. Utólag visszagondolva sokkal jobban örülnék most, ha bármi tényanyagot megtudtam volna róla.  

Épp azért, mert helyből utálom az első randikat, azt is vallom, hogy ha egy ilyen alkalmon csak annyi kiderül a másikról, hogy nem egy kretén (vagy bármi eleve kizáró ok), akkor megérdemli a második randit. Mert akkor talán már kevesebb lesz a feszültség, talán jobban meg lehet majd ismerni egymást, és hasonlók. És bár ez alapján meg kéne adnom a második esélyt, mégsem akaródzik a dolog. Egyrészt mert egy második randi felbátorítaná a filozófust, hogy na, de szuperül csinálja, holott nem is. Másrészt meg azért, mert akkor az már valamiféle elköteleződést jelentene részemről... két randi az már randizás. Ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ugyanúgy kényszerítenem kéne magam erre a második randira, ahogy minden első randira is kényszerítem magam. Akkor van értelme egyáltalán?

Szóval? Egyszerűen csak linkeljem be neki ezt a posztot, és túl vagyok az ügyön? :)

Azért azt hozzá kell tennem, hogy egy nagyon szimpatikus helyre mentünk, ahol miután felsikkantottam a Kilkenny (!) látványától az itallapon, meg is hívott egyre. Azért ez pirospont. Ezzel valószínűleg valami sör-sznob benyomását keltettem, pedig csak egy családi nyaralás emléke rémlett fel.

Régen megvettem már a jegyeket, szinte el is feledkeztem róluk - arról meg főleg, hogy mekkora vagyont voltam képes erre elkölteni. Anya végül nem karácsonyra, hanem a születésnapjára kapta őket, és szerencsére kérdés sem volt, hogy engem visz magával. Furcsa volt belegondolnom, hogy nekem mégis mi közöm ehhez a zenéhez, és miért is olyan fontos nekem. 

Mert hát lássuk be, ők akkor kezdték a zenélést, amikor én még nem is éltem. A történetünk úgy kezdődik, hogy itthon megvolt 2 cd-jük, a '94-es Crash! Boom! Bang! és a '01-es Room Service. 2001-ben én éppen 13 éves voltam, és abban az évben váltak el a szüleim. Át kellett szervezni a családi életet, hirtelen 3 főre csappantunk, és voltak helyzetek, amikhez a szerepeket is sürgősen újra kellett osztani. Tipikusan ilyen volt a Húsvét, hogy akkor ezzel most mégis mit kezdjünk. Korábban ment a hagyományoskodás, falun laktunk, nem volt kérdés, a fiúk elmentek locsolkodni, körbejárták a szomszédokat, a lányok meg itthon várták a locsolókat a tojásokkal. Na most a hiányzó családfő okán felmerült a kérdés, hogy akkor most hogyan, mert nem tűnt jó bulinak, hogy a 11 éves öcsém egyedül mászkáljon végig nem egyszer számára vadidegen házakat. Arról nem is beszélve, hogy jóanyámhoz meg úgy jöttek volna az emberek, mint az állatkertbe, hogy "Nézd, ezt hagyta ott a férje a szomszédasszonyért!".

Szóval így jutottunk arra a következtetésre, hogy akkor a Húsvét mostantól elutazós ünnep lesz nálunk. Jó, ezt főleg Anya találta ki, akkor ebből mi még nem sokat láttunk át. Tehát utazás, néhány éven belül hagyománnyá vált a Mátra és a túrázás. Galyatető volt a leggyakoribb főhadiszállás, onnan kiindulva fedeztük fel mindig a környéket. Praktikus, mert közel volt, de mégsem annyira mint a Bükk, amit már untig ismerünk. Most pedig végre eljutok oda is, hogy mi köze ennek az egésznek a Roxettehez. Az odaúton mindig ezt a két cd-t hallgattuk felváltva. Azóta, ha bármilyen számot meghallok ezek közül, eszembe jutnak a kanyargós erdei utak, a kora tavaszi kirándulások, amikor annyira gyönyörű az erdő, hogy még éppen csak elkezdett zöldellni. Fura ez, mert most már tudom, hogy akkor tulajdonképpen "menekültünk", de mégis annyira idilli emlék ez nekem. A húsvéti kirándulások már elmaradtak, de ezt a két albumot azóta is kívülről tudom.

A koncert zseniális volt. Tudni kell, hogy a duó női tagja, Marie nemrég épült fel, ugyanis agydaganatot találtak nála, maradandó agysérülései lettek, évekig sugarazták, ennek ellenére a felépülése után visszapattant a színpadra, világkörüli turnéra indultak, és kiadtak egy új lemezt. Engem őszintén meglepett, hogy a közönség mennyire ismerte a számokat, hogy amikor az It must have been love első sorai után Marie a közönségre bízta az éneklést, akkor 12ezer ember együtt tökéletesen végigénekelte a refrént. Az pedig nagyon kedves volt, amikor a lead gitáros két szám között elszólózta a Tavasz szél vizet áraszt-ot. Az "előzenekar" Tolvai Reni volt (legutolsó Megasztár győztese), de szerintem elég ciki, hogy nem tudom mennyi idővel a verseny után is, még mindig csak ugyanazokat a számokat énekli, amiket a Megasztár döntőkben mutatott be hétről hétre. Single Ladies és egyéb, kisestélyis csajoknak jól álló számok. Oké, a fél órás performansza végén előadta az első és egyetlen saját számát is. Éljen. Nembaj. Még Tolvai Reni előtt beálltunk a sorba a büfénél, hogy némi alkohol tartalmúval rálazuljunk a szórakozásra. Annyira jól szervezett volt minden, hogy előttem egy lány vodka-narancsot kért, és ezzel nagyjából 10 percre megakasztotta a rendszert. Végül nem sikerült megoldani a kérését, és kapott egy narancslevet, meg egy feles vodkát, aztán oldja meg, ahogy akarja.

A koncert után Per (a duó másik tagja) ezt írta twitteren: Yep! Super crowd in B-pest as expected! Thanx all of you 10 11 12000 for screamin singin shoutin wavin. We luv you, BP! Let's get married!! Először egyből rávágtam, hogy naná, van az a férfi, akihez feleségül mennék, csak aztán utánanéztem, hogy túl van már az 50en, és a közelről készült fotókon ez már látszik is, szóval még gondolkodom a dolgon. A hangjába mindig is szerelmes voltam. Pedig egyáltalán nem karakteres, sőt, egészen semmilyen, de valamiért mégis.

A koncert után a villamoson hazafelé egy harmincas pár ült velem szemben, akik próbáltak nem túl látványosan veszekedni, de sajnos hiába próbálkoztak. Az volt a felállás, hogy a lány a barátnőjével fél éve tervezi, hogy eljönnek életük koncertjére, és wááá. A srác az utolsó utáni pillanatban, mint egy meglepetés, bejelentette, hogy ő is jön. A lányok korán odaértek, bebetonozták magukat az első sorba, végigszenvedték Tolvai Renit, a srác viszont később érkezett, és nem tudott előre jutni hozzájuk. Sms-csatába kezdtek, hogy akkor ki hol van, és hova menjen, de a srác csak nem tudott előre jutni, a lány meg nem ment hátra hozzá, így a srác megírta neki, hogy egy önző állat, amiért nem akarja vele élvezni a koncertet. Ebből lett a konfliktus, ami végül olyan párbeszédet eredményezett, hogyaszondja:

- De hát mit várok egy mérleg-vízöntőtől...

- Én mit várok egy halaktól, aki képtelen a változásra! Tudod mit, nem is baj, nemsokára úgyis elmegyek a Caminora, ott majd nem kell azért szarul éreznem magam, mert a pasim leönzőzött!

Hát ez volt az a rész, ahol nagyon próbáltam nem hangosan felröhögni. Ma este nézegettem a youtubeon a koncertről feltöltött videókat, és beleakadtam egy nagyon izgalmasba:

Az elején, hallod azt a részt, ami egy a közelben (szerintem) telefonáló férfi hangtól szűrődik be a felvételre, és azt mondja, hogy "Nézzél hátra, nézzél hátra, hátra, és utána olvass sms-t!"? Na ő a pasi az előző történetből. Az örökkévalóság számára dokumentálva lett az egész estés harcuk egy pillanata. Valahogy mégsem tűnik romantikusnak.

Vannak olyan tanáraim, akik megosztják a hallgatóságot. Mérő Laci tipikusan ilyen. Őt vagy imádod, és életed legfelemelőbb óra-élményeit köszönheted neki, vagy az óráira sem vagy képes bejárni, annyira nem bírod. Én egyértelműen az első kategóriába tartozom, nekem ő jelenti az egyik olyan pluszt, ami miatt mostanában csak áradozni tudok az egyetemről.

És nem elsősorban a szakállas férfiak iránti vonzalmam miatt rajongok érte (annyira nem is jön be a szakáll, inkább borosta, mindegy). Szóval nem olyan régen mesélte nagyjából a következő történetet:

A logikáról volt szó, meg arról, hogy az emberek jó része nem igazán tud egyszerű logikai feladatokat sem megoldani. Ezen felbuzdulva az egyik vizsgáján a feladatok közé tette a következőt:

"Tagadd a következő állítást: Nincs ez a szerelem, ami el nem múlik."

Sokféle válasz érkezett, nagyjából 60%-ban helyesek, és volt egy, amit elfogadott, bár nem tökéletes, de valójában mégis az:

"Van az a férfi, akihez feleségül mennék."

Nem hiszem, hogy magyarázatra szorul, miért csináltunk ebből nagyon gyorsan szállóigét. Ismeretlenül is istenítjük a szerzőt.

Nő vagyok, bármilyen tárgy iránt képes vagyok érzelmeket táplálni. Különösen igaz ez azokra, amik fontosak, nem vagyok teljesen tisztában a működésükkel, ezáltal "hatalmuk van felettem" érzést generálnak. Ennek a legjobb példája a laptopom. Félelemmel vegyes tisztelettel nézek rá, soha nem emelem fel vele szemben a hangomat, és mindig kedvesen megsimogatom, ha valami nem tetszik neki. Nem vívhatom ki a haragját, mert ha magamra hagy, akkor nekem nyilvánvalóan végem van. Függök tőle. 

Négy éve vagyunk már együtt, érettségire kaptam, ő az első olyan gép, aki csak az enyém. Ezt most nagyon halkan írom le, meg ne hallja, de azért én érzem már rajta a kort. Nem olyan kis fiatalos már, egyre hangosabban zúg, egyre jobban melegszik. Igazából nagyon nem zavart ez az állapot, gondoltam azért elleszünk még egy ideig. Majd harminc egyszer csak írt egy posztot, hogy ő bizony kitakarította a gépét, és milyen szuper lett. Én meg csak úgy elméleti szinten megjegyeztem, hogy ez valószínűleg az enyémnek se ártana, tekintve, hogy szokásom pl ágyban használni. 

Nem gondoltam én annyira komolyan, hogy valaki tényleg foglalkozzon ezzel, vagy legalábbis meg sem fordult a fejemben, hogy egy ilyen elejtett félmondat nyomán majd kapok segítséget. De kaptam. Szóval örök hálám a Gépembernek és a blogjának. 475 forintomba, és nagyjából 20 percembe került a művelet végrehajtása, de csak azért tartott ilyen sokáig, mert tényleg nagyon óvatos és körültekintő voltam. Anya nagyon érdeklődött a géptisztítós projektem iránt, egyrészt mert az ő gépe bár újabb mint az enyém, de jóval hangosabb, és még jobban melegszik, másrészt meg azért, mert nem nézte ki belőlem, hogy nyugodt szívvel szétszedem a gépemet, és nem teszek tönkre semmit. Én meg nem bántam, hogy érdeklődik, mert azért mégiscsak informatikus - még akkor is, ha önszántából szét nem szerelne egy laptopot - engem meg megnyugtatott, hogy csak nem hagyná, hogy nagy hülyeséget csináljak.

Pillanatnyilag hihetetlenül büszke vagyok magamra, mert megcsináltam, teljesen egyedül, kiszedtem az összes kis mocskot belőle, csili-vili lett, és olyan halk... néha aggódom, hogy vajon tényleg történik-e bent valami. Szóval fantasztikus, köszönöm, megint :).

Ígérem, nem lesz belőlem Vad Fruttik koncertblog, de megint most megint ez a téma jön. 

Ezen a hétvégén éppen hazamentem, a Fruttik pedig éppen ezen a hétvégén koncerteztek Miskolcon, én meg úgy gondoltam, hogy ez kihagyhatatlan. Még akkor is, ha pont egy hete láttam őket utoljára. Még akkor is, ha egyik olyan ismerősöm sem volt otthon hétvégén, akivel elmehettem volna. Még akkor is, ha tudtam, hogy sehogy nem fogok tudni hazajönni utána. Oké, szóval annyira talán mégsem lett volna kihagyhatatlan, de menni akartam.

Végigkérdeztem a barátaimat, hogy mit tudnak az egyedül-koncertre-menés témájáról, mert ilyet én még soha, és nem tudom, hogy kell csinálni. Mindenki megnyugtatott, hogy nem ciki, lehet ilyet. Hát akkor hajrá. A múlt heti (pesti) jegyárhoz képest kereken egy ezressel volt olcsóbb, ami a 280-as dobozos sör árához viszonyítva nagy különbség. Mikor megvettem a jegyet, rájöttem, hogy ugyanezen a koncerten (lemezbemutató) voltam októberben az A38-on, ami persze nem baj, mert még mindig zseniálisan jó ez az album.

Oké, az elején szenvedtem. Megérkeztem, kabátot leadtam, mosdóba elmentem, alkoholt megvettem... és vége volt a forgatókönyvnek. Itt jött volna az, hogy dumálgatok a többiekkel, amíg végre elkezdődik a dolog. De ugye egyedül mentem, mert ki kell próbálni, meg mert nem volt aki eljött volna velem. Telefonálgattam, sms-eztem, és szenvedtem. Képtelen voltam bármit is kezdeni magammal, azon kívül, hogy feszengtem. Aztán végre beengedtek minket, és a színpad előtt folytattuk a várakozást, hogy kezdjen az előzenekar. Mindenki beszélgetett én meg álltam mint fasz a lagziban, és kapaszkodtam a telefonomba. Végül csak hozzáfogott a Kipu (ők voltak az előzenekar) a koncerthez, és akkor hirtelen minden jó lett. Nagyon jó lett.

Nem voltak sokan, max 100-an, de pont ezért volt nagyon jó. Merthogy Fruttikon az első sor nekem mindig is esélytelen volt, ha Pesten játszottak. Nem vagyok akkora fanatikus, hogy órákkal a koncert előtt tábort verjek a színpad előtt, így többnyire az ötödik sor környékéig sikerül beevickélni. Most viszont lazán megvolt az első sor, a színpadra könyöklős fajtából. Életem élménye. Szerintem a családias légkörnek köszönhetően a srácok nagyon lazák voltak, és többször is spontán jammelgetésbe fogtak a koncert közben. Kiderült, hogy amúgy zenélni is nagyon tudnak ám. De hogy úgy tényleg.

Gitáros Gergő belopta magát a szívembe (de még hogy...), az első sor pedig annyira első volt, hogy az egyik csaj időnként lazán rá tudott markolni Frontember Marci farkára. Ezen azért kicsit pislogtam. És végül íme a szörnyű minőségű dokumentációja az estének világító zenészekkel (mert ez az egyetlen kép, amiről senki nem lógott le):

Végül, de nem utolsó sorban pedig szeretném megköszönni édesanyám segítségét, aki hajlandó volt éjfélkor beautózni értem a városba, nélküle ez a poszt sem születhetett volna meg :).

Kispál András Velőrózsák néven futó új zenekara halálosan unalmas. Pedig kíváncsian vártuk, mert nem ártana találni valamit a Kispál és a Borz helyére, de nem ők lesznek azok. 

Ellenben teljesen véletlenül odakeveredtünk egy másik koncertre, akikről fogalmunk sem volt, hogy kicsodák. Kis színpad, kevesen voltak, és látszólag senkinek sem volt fogalma arról, hogy mit is látunk. Hallunk. Aztán egyszer csak felismertem a Liviust. A Quimby Varga Liviusát. Meg aztán a Quimby dobosát is beazonosítottuk, de valójában Livius miatt maradtunk. Mert hát ő kolléga. Nem hiszem, hogy valaha is dolgozott pszichológusként, de akkor is az. A kari könyvtárunkban olvasható a szakdolgozata, nem meglepő módon szerhasználó fiatalokról írta. A koncert végére kiderítettük, hogy ez így a Marlboro Man nevű formáció volt, és amúgy zseniálisak. Nagyon profik, lazán cserélgetik a hangszereket koncert közben. A zenéjük pedig szórakoztató, szóval meg vannak jegyezve.

Az est fénypontja azért persze mégis csak a Vad Fruttik volt, ez nem lehetett másképp. Még mindig nagy a szerelem, pedig sose voltam még ennyire józan VF koncerten, mint tegnap este. Írhatnék róluk sokat, szépet, mélyet, velőset, de van, amit nem kell túlmagyarázni.

Mostanában rajongója lettem A salemi boszorkányoknak. Mármint a filmnek. Egész pontosan a '96-os verziónak, bár igazából fogalmam sincs, létezik-e egyéb feldolgozása a témának. Néhány hónapja teljesen véletlenül néztem meg a filmet. A darabot ismertem persze korábbról, szerettem, olvastam eredetiben is.

Hogy a film miért fogott meg annyira, nem igazán tudom. Talán Daniel Day-Lewis miatt, de lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert mégiscsak Arthur Miller.

Van a filmben egy mondat, amitől nem tudok szabadulni. Először nagyon megdöbbentett, aztán gondolkodtam rajta sokat, és végül csak imádom. A filmnek még viszonylag az elején hangzik el, ez az első kétszemélyes párbeszéd férj és feleség között, amit így kezd John Proctor:

Tele a mező virággal, vághatnál, olyan a ház mint télen.

Érted, hogy ez mi? A XVII. századi Massachusettsben élő farmer, John Proctor, azért baszogatja az asszonyt, mert nincs a házban friss virág...

Utánanéztem, az eredeti drámában ez nincs benne, de a film forgatókönyvét is Arthur Miller írta, szóval azért mégis csak tőle származik. Imádom.

Az előző lakótársam pasija pont egy éve küszöb alatt* költözött be. Mire észrevettem, hogy nem ketten, hanem hárman élünk együtt, addigra már késő volt bármit is tenni. De úgy gondoltam, hogy tanultam az esetből, és még egyszer ilyen nem fog előfordulni.

Nehéz ám meghúzni a határt. Mert ugye ha hoz egy fogkefét, akkor az simán csak praktikus, nem akadsz ki rajta. Ugyan ez a helyzet a tusfürdővel is. De a kedvenc "reggelente ebből szeretem a kávét" bögre felbukkanása a konyhában már intő jel lehet.

Mikor pár hete beköltözött az Idegen, vele is tisztáztam a dolgot: nincsenek véletlenül beköltöző barátnők. Megígérte, hogy nem lesz ilyen. Nincs is barátnője. Vagyis hát az exe. Nincsenek együtt, csak hetente egyszer. Nehéz elválni, a szex meg jó, értem én. De ez teljesen oké, nem fenyegeti egyikünket sem a veszély, hogy egyszer csak azt vesszük észre, az ex elfelejtett hazamenni.

A világos megállapodás és teljes egyetértés ellenére az ex a második látogatásán egy zuhanyrózsát hozott magával. Ami egyébként nagyon kreatív, értékelem, ilyen ötletesen még senki nem hatolt a privát szférámba. Merthogy a régi zuhanyrózsa nyele egy helyen kicsit meg volt repedve, és ott bizony fröcskölt belőle a víz. Nem nagyon, de azért tényleg. Az ex ezt látta, mikor először volt nálunk, és mivel neki volt egy felesleges zuhanyrózsája, a második látogatására már elhozta. Aznap este későn értem haza, ők már aludtak, így csak a fürdőben szembesültem a ténnyel, hogy egyrészt le van szerelve a rózsa, másrészt egy másik van a helyére téve. Pislogtam kicsit, hogy itt vajon mi történt, de inkább elhalasztottam az ezen való filózást. Másnap reggel kérdeztem az Idegent, hogy amúgy mi újság a zuhanyrózsával, és ő világosított fel, hogy hát az exe hozta, és addig itt hagyja, amíg ide jár. Érted, egyszer véletlenül végleg szakítanak, az ex beviharzik majd a fürdőbe, lecsavarja a zuhanyrózsát, és fölényes mosollyal az arcán csapja majd be maga után az ajtót... már várom. Mindenesetre veszek egy tartalék zuhanyrózsát, legyen nekem is egy felesleges itthon.

* Ez most nem az ajtó alatti fadarabra vonatkozik, hanem az észlelési küszöbre. Visszaolvasva rájöttem, hogy ez talán nem egyértelmű azoknak a szerencséseknek, akik nem hallgattak még legalább 3 félév kognitív pszichológiát.

Hajnali kettőkor ülök egy belvárosi ház előterének lépcsőjén, és a cipőmet fűzöm. Imádom a cipőmet, csak magasszárú és túl sokat kell vele játszani, mire felveszed, ezért viszonylag alkalmatlan arra, hogy gyors távozást tegyen lehetővé kényelmetlen helyzetekből. Megfordul a fejemben, hogy vajon ő mit csinál most a harmadik emeleti lakásban, de tudom, hogy helyesen döntöttem. Dehogy tudom, győzködöm magam.

Az utcán sikerül eltalálnom, hogy melyik irányból jöttünk, kijutok egy még ilyenkor is viszonylag forgalmas útra. Szerencsére egyszer elmentem az ovosis ex-lakótársammal bulizni, így felismerem a Klinikák környékét, és mire a megállóba érek, már jön is a busz. Fél óra alatt itthon vagyok, és tulajdonképpen remélem, hogy esetleg valahol vár tőle egy üzenet… persze nem, de még korán is van ehhez, majd másnap.

Másnap délelőtt sincs semmi. Hm. A teljes jövő heti programomról kifaggatott, hogy mikor találkozhatnánk, valami kis életjelet csak várhatok. Oké, megkeresem facebookon. Hát ez megdöbbent. Kapcsolatban. Basszus, basszus, basszus. Mosolygós, ölelkezős fényképek, a legfrissebb tegnap feltöltve. Tényleg nem kérdeztem rá, ez igaz. Ő igen, de én nem, mert hát… egyértelmű volt. Ha belöknek egy sötét kapualjba, és alig hagynak levegőt venni, akkor nem feltételezed, hogy barátnője van. Pedig megmondtam, hogy nem megyek fel hozzá.

A kocsmatúra utolsó állomásán futottunk össze vele. Az új lakótársam ex-lakótársa, akitől pont ma költözik el. Nem sokat beszélgettünk, csak pár szót. Ki merre lakik, hogy jut haza. 1 óra volt már akkor, a fél8kor kezdődő kocsmatúra talán hetedik, és egyben utolsó állomása. Senki nem volt már szomjas. Kiderült, hogy egy irányba indulunk, ahogy még sokan mások is, de amikor a társaság oszladozni kezdett, ki haza, ki buliba, akkor megkérdezte, megyek-e vele, mert úgyis egy az irány, és nagyon gyorsan kislisszoltunk a helyről, hogy lehetőleg minél kevesebben lássák, amint kettecskén távozunk. Nem ismerem jól Budát, fogalmam se volt, hogy merre vagyunk. Ő persze profin navigált, én meg muszáj voltam elhinni neki, hogy tényleg az éjszakai busz megállójába tartunk. Valóban oda lyukadtunk ki, csak elég lassan haladtunk. De én mindig elmondtam, hogy nem megyek fel hozzá. Buszra várás helyett inkább „sétáltunk”, majd inkább fogtunk egy taxit, amit én nagyon nem akartam.

A taxi nyilván a lakásához vitt, ahova én tényleg nem akartam felmenni, de felmentem. Még egy bélyeggyűjteményes próbálkozás sem hangzott el a részéről, csak annyi, hogy nézzem meg a lakást. Nem sokat láttam belőle. Mikor pár méteres távolságba került az ágya, és épp a melltartóm kapcsát kereste, akkor végre megvilágosodtam, hogy én tényleg nem akartam feljönni, majd mikor a nevemen szólított, rájöttem, hogy én rohadtul nem emlékszem az övére.

Ekkor a leggyorsabb távozás sem lehetett volna elég gyors, és ez kifejezetten lassú volt. A lépcsőn ülve és cipőt fűzve még nem is tudtam, hogy mennyire jól döntöttem. Már csak azt kéne elérni, hogy az új lakótársam, ha lehet, erről ne nagyon tudjon, és remélem, hogy tényleg nagyon keveseknek tűnt fel a távozásunk. Nem igazán magyarázgatnám a dolgot senkinek. A nyakamra meg majd kötök egy sálat. 

A 8. félévig kellett várnom, hogy végre eljussak tanulmányaimban a reklámpszichológiáig. Hát megérte várni. Mostohagyereknek tekintik a reklámpszichót az "igazi pszichológusok", mert hát ez aljas dolog. De attól még nagyon érdekes terület, és imádnám, ha ezzel foglalkoznék.

A tanárunk igazán jófej, és elég profi abban, amit csinál. Kifejezetten hasznos dolgokat tanultunk ma is:

• "végtelenül primitív szerzet a férfi": egy közértben szemkamerával vizsgálták a vásárlási szokásokat (azt rögzítik, hogy a kedves vásárló szeme mit figyel, mennyi ideig, stb., elég hasznos kis módszer), és hát a férfiak mindent néznek az üzletekben, csak a polcokat nem. Főleg a női fenekekre koncentrálnak.
  
• "Mi az a két dolog, amiért egy férfi meghalna? A nő és a hatalom. Nagyon jegyezzék meg, sok dolgot fognak még ezzel eladni."
  
• "Mi kell a férfinak? Lányok, soha nem fognak férjhez menni, ha nem tudják, mi kell a férfinak! Na, a fiatalember ott a második sorban?" "Szabadság." "Látják, ő azonnal tudja."
  
• "XIX. században mi volt minden háznál, ami azt mutatta, hogy az eladósorban lévő lány okos és szorgos? Zongora és varrógép. Ha a fiú véletlenül háztűznézőbe jött, akkor a lány éppen felugrott a varrógép mellől és eljátszotta a Für Elise-t."

Ami szerény személyemtől azért nagy teljesítmény, mert egyébként nem vezetek, és sosem csináltam még. Jó, nem mintha nagy dolog lenne, de akkoris, az első próbálkozás mindig meghatározó.

Két napig voltam csak Pesten a héten, mert most még édes szabadság van, majd hétfőtől jön megint a korbács, hogy kedvenc Sanyimat idézzem. Most csak a konferenciára jöttem fel, ami egyébként nagy élmény volt, meg Anyának is itt volt dolga két napig - így akadtunk össze a szomszéd sráccal -, szóval a kellemeset összekötve a hasznossal, jöjjünk együtt, ő hoz-visz kocsival, cserébe nálam alszik, mindenki jól jár. Nem mintha amúgy nem alhatna itt bármikor, de ez mellékes.

A Miskolc-Budapest távolság 180 km, kiszámolni se tudnám, hányszor tettem már meg, de valószínűleg rengetegszer. Kocsival is sokszor, ami azért jó, mert hála az M3-M30-nak összesen másfél óra - ajtótól ajtóig. Régebben még macerás volt nekiindulni Pestnek, de mostanában már akár napi szinten. Jó, főleg Anya, a munkája miatt időnként sokat jön. A lényeg, hogy Pestről indulva hazaszaladni Miskolcra, az már nem távolság. Kivéve ma este, amikor minden egyes megtett km-t ünnepeltünk.

A konferencia után végül fél8-kor indultunk el haza. Már a garázsból kiállás sem ment elsőre, mert a motor egyesben simán megtagadta a parton való felkúszást. Végül azért sikerült kijutni a pincéből, de azért aggasztó előjelnek tűnt a következő 180 km szempontjából. Alig értünk ki a körútra, amikor kigyulladt egy hibajelző lámpa a műszerfalon. Egy ilyen kis izé... mint egy darab cső. Kotorásztam a kesztyűtartóban, megleltem a könyvecskét, és megfejtettem az ábrát, ami annyit jelentett, hogy a károsanyag kibocsátást szabályzó rendszer meghibásodott, és AZONNAL VIGYE SZERVÍZBE AZ AUTÓT. Hát ez ugye kizárt, nem baj, első benzinkútnál megáll, motor leállít, majd újra beindít, de sajnos ami a Windowst rendbe rakja, az az Opelt nem gyógyítja. Kicsit győzködtük egymást, meg magunkat, hogy nem lesz ezzel baj, kibírja hazáig, aztán holnap elviszi a szervízbe Anya. Kicsit aggódva továbbindulunk, és magunkban mindketten éppen azt vizionáljuk, hogy robbanunk le az autópályán az éjszaka közepén. A következő benzinkútig még nem értünk el, amikor egy kis tartály alakú hibajel is kigyulladt a műszerfalon. Ennek is utána olvastam: kevés a motorolaj. Jólvan, ezt legalább tudjuk kezelni, így a második benzinkútnál újabb kényszerpihenő, motor lehűt, csekély 8000-ért 1 liter motorolaj vásárlás, majd gondos méricskélés mellett feltöltés. Nagyjából 20 percet tököltünk ezzel. Azért érdemes elképzelni, ahogy a vaksötétben, a benzinkút mögötti parkoló egyetlen lámpája alatt a nyitott motorháztető alatt matat a két - egyéb programok miatt csinibe öltözött - nő. Nem így szoktak kezdődni a horrorfilmek?

Mindenesetre fellélegeztünk, amikor a harmadik benzinkút mellett már úgy mentünk el, hogy nem kellett megállni.

Az miért van, hogy a szomszédom kizárólag akkor hajlandó velem egyáltalán felszínes csevegésbe bonyolódni, amikor anyám is ott van?

Az miért van, hogy anyám akárhányszor van nálam látógatóban, mindig összefut a szomszédommal?

Az miért van, hogy én, aki itt élek, jóformán soha nem találkozom vele?

Az miért van, hogy a szomszédom anyámnak bemutatkozott, de nekem nem?

Még mielőtt valaki mást hinne: a szomszédom egy fiatal egyedülálló pasi. Talán még jóképűnek is nevezhető. Három és fél éve élünk egymás mellett, rendszeresen találkozunk, és rendszeresen a köszönésig terjed a viszonyunk. Anyám egyszer összefutott vele, mikor itt volt, és kedélyesen elcsevegtek, hogy ki hova valósi, meg jól kifaggatta anyámat rólam. De soha nem beszéltünk még egymással. Erre ma este, mikor anyámmal együtt lépek ki az ajtón, hangosan kezicsókolomozik a haverjával/lakótársával együtt, mert épp az ajtó előtt cigiztek. Miközben zártam az ajtót, életében először hozzám szólt, és kedvesen csevegve megkérdezte, hogy végeztem-e már a vizsgákkal, mert milyen régen látott már. Mondom WTF?! Te egyáltalán észrevetted, hogy létezem?

Persze kedvesen válaszoltam, még valami vicceset is mondtam, amin mindenki nevetett, de mivel a lakás bezárása nem egy túl hosszadalmas folyamat, kezicsókolomozások és sziasztokozások közepette távoztunk. Majd pedig felvilágosítottam anyámat, hogy amikor úgy tűnik, mintha a szomszéd hozzám beszélne, valójában akkor is hozzá beszél...

Nagyjából 3 hete filózom ezen a kérdésen. Lehet, hogy ez nem tűnik teljesen normálisnak, de még mindig csak egy embert próbáló vizsgaidőszakot tudok felhozni a mentségemre.

Az egész egy szimpla gondolatkísérlettel kezdődött: Induljunk ki belőlem (magamnak én vagyok evidens - ej, de magvas vagyok ma este), és képzeljük el, hogy besétál az életembe... ha nem is egy herceg, de egy férfi. Valamiért a kölcsönös szerelem nem volt része az egyenletnek, nem tudom miért. De a lényeg az, hogy a férfi halálosan belémszeret, és piszkosul gazdag. Bármit megad, amit csak szeretnék. Viszont ahhoz, hogy továbbra is piszkosul gazdag maradjon, dolgoznia kell, sokat, nem ér rá arra, hogy velem legyen. Nem, ne kérdezd, fogalmam sincs, agyam melyik rejtett zugában születik egy ilyen. Szóval a lényeg az, hogy napokig nem jutottam dűlőre a saját magamnak feltett kérdéssel: Mit kezdenék az életemmel, ha nem kéne az egzisztenciateremtéssel foglalkoznom, hanem a nap minden egyes percében azt tehetném, amit a legjobban élvezek?

Sok válaszom született, de egyik sem volt megfelelő. Volt olyan verzió, amiben utazgattam volna, volt olyan, amiben tanultam volna, óriási filmes és képzőművészeti tudást halmoztam volna fel, amit aztán kamatoztatni akartam volna, vagy másokon segítettem volna, de mindegyik elmélet megbukott ott, hogy egyiket sem egyedül csináltam volna. De a férfi nem ért volna rá utazgatni velem, ahogy a barátaim sem, hisz nekik nem hullott az ölükbe ekkora "szerencse". Aztán jött az a szánalmas ötlet, hogy a férfi vagyonán megvásárolom a barátaim idejét, hogy velem lehessenek, és együtt csinálhassunk jó dolgokat. Oké, én is hamar beláttam, hogy ez egyrészt nonszensz, másrészt hamar barátok nélkül találnám magam. De a legjobban az bosszantott, hogy nem tudom, mit kezdenék magammal. Egyik elmélet sem győzött meg arról, hogy az lenne a szenvedélyem.

Aztán egy ideig nem foglalkoztam a kérdéssel, majd az egyik vizsgám előtti éjszaka hirtelen beugrott. Felejtsük el az egészből a gazdag fickós részt, nem kell bele, csak félre visz. Maradjon annyi az egészből, hogy mit kezdenél az életeddel, ha bármit megtehetnél. Ha nem lennének társadalmi konvenciók, családi elvárások, bértáblázatok. Belém hasított a felismerés, és azonnal posztoltam is facebookra, mert az ilyen sugallatokat az ember megosztja:

Most úgy szívesen abbahagynék mindent, elvégeznék egy ötvös/bőrdíszműves tanfolyamot, elköltöznék a világ végére egy kis házba a semmi közepére, és életem hátralevő részében a posta lenne hozzám az egyetlen kommunikációs mód. Közben írnék néhány könyvet és abból, meg a kézművességből élnék.

És hogy az egészben mi a legjobb? Mert persze örülök, hogy rájöttem, mi tenne igazán boldoggá, de attól lett igazán jókedvem, hogy mások is hasonlóról álmodnak. Rengeteg lájkolták, és írták le, hogy ők mit csinálnának legszívesebben. Volt aki biokertészkedne és főzne, más kutyákat nevelne és képezne ki, megint más sütne és cukrászdát nyitna, de lett képzeletbeli fotósunk és festőnk is. És ahogy végignézem a listát, mi mind pszichológusok leszünk. Miért? Mi választottuk, megküzdöttünk azért, hogy itt legyünk, ezt csinálhassuk, és közben valami egészen másról álmodunk. Persze nem valódi a kérdés, mindenki oldalakon keresztül tudna értekezni az okokról.

De az én fantázaimat mostanában akkor is ez foglalkoztatja: Mit tennél, ha bármit tehetnél?

Már sok, már megterhelő, már nem bírod. Ki akarsz kapcsolni, kiszakadni a valóságból, és legalább pár óra elfelejteni - ha lehet - mindent. Akkor megfogod a barátnődet, aki mindig kapható egy ilyen programra, és ennek a hatalmas városnak egy aprócska art mozijában beültök egy filmre, amiről semmit nem tudtok, de Juliette Binoche, szóval csak jó lehet.

Peregnek a kockák, megjelenik Toszkána, napsütés, művészet, és már érzed, hogy ez jó lesz. Lazítasz, élvezed. Aztán a következő pillanattól ott van előtted minden szarság, ami elől menekültél. Kegyetlenül a képedbe tolja a film mindazt, amivel nem akarsz foglalkozni, amit legszívesebben kihajítanál az ablakon. És még kárörvend is. Azt hitted, majd én szórakoztatlak? Azt hiszed, hogy egy 15 éves kapcsolatról lehet szórakoztató filmet csinálni? Vagy legalább békéset? Soha. Csakis lehangolót. Az elmúlt hetek összes nyomasztó beszélgetése és agonizálása ott van a vásznon, és nem ám metaforikusan, vagy utalgatva, vagy diszkréten, nem. Bele van tolva az arcodba, és keményen, minden sallang nélkül a fejedhez vágja, hogy egy ideálért ne add fel az életed.

Mivel művészfilm, semmi sem egyértelmű, de hazafelé sétálva (mert korántsem meglepő módon jólesik a hosszú séta) egy váratlan pillanatban minden elem a helyére kerül, és akkor igazán megérted a filmet... és akkor még jobban belekeseredsz. Bár talán így távolabb kerül tőled. Talán.

Szóval szeretnék egyetérteni a filmnek azzal a tételével, hogy a művészet értékelése szubjektív, és az számít, hogy én hogyan tekintek arra az alkotásra. És lehet jó egy film attól, hogy soha többet nem fogom újra megnézni, és mégis mondatok égtek belőle az agyamba. 

Sokáig nem akartam megnézni az Az utazó-t, mert tudtam, hogy ebből csak csalódás lehet. Láttam a trailert, és hiába életem szerelme Johnny Depp, azért van az a film, amit még ő se tud nézhetőre hozni. De hogy ennyire...

Mert az egy dolog, hogy unalmas, és az első 5 perc után tudod, hogy mi lesz a vége. Még azon is túlteszed magad valahogy, hogy hiába ez a két szép ember, a kémia valami olyan szinten nem működik közöttük, hogy az már nekünk, nézőknek fáj. De a legnagyobb baj az volt, hogy végig olyan ismerős volt a történet. Minden fordulat, esemény, csavar, mindent tudtam előre. A film felénél ugrott be a megoldás: Anthony Zimmer. Egy 2005-ös francia film, ami pontosan ugyanez a történet (de betűről betűre), és ami történetesen egy nagyon jó film. Angelina Jolie szerepét akkor Sophie Marceau játszotta, és hát nyilván össze se lehet hasonlítani a két hölgyet.

Az utazónak ettől függetlenül 2 pirospontot azért fel lehet jegyezni, az egyiket Paul Bettany-ért, a másikat pedig a Muse filmzenéért. Viszont ha a történetre kíváncsi valaki, akkor inkább az Anthony Zimmert nézze meg, klasszisokkal jobb filmélmény.

Karácsonyi hangulat

A home sweet home-érzés még kedden elkapott, amikor Anya felvett az állomáson, és hazafelé jövet egy, az utca szélén ácsorgó nő beintett a kocsinak, amiért nem engedtük át az úton, majd ez a párbeszéd hangzott el a kocsiban:

Anyám: A jó kurva anyádnak integessél, hülye picsa!

Én: Tulajdonképpen elsőbbsége volt...

Anyám: Én meg úgy gondoltam, hogy az erősebb kutya baszik.

Majd néhány méterrel később egy busz szorított le minket szinte teljesen az útról, szóval lehet valami igazság ebben a tételben.

De volt klasszikus karácsonyi hangulat is, amit idén nekem valamiért a madarak jelentettek. Van az ablak előtt az udvaron egy nagy diófa, amire madáretetőt akasztottunk fel, és naphosszat képes vagyok az ablakban ácsorogni, és azt figyelni, hogy esznek a madarak. Van rengeteg cinege (azok a szép sárgák), van egy vadgalamb-pár, meg van még rengeteg olyan szines kis énekesmadár, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. Bár mostanában már laptoppal az ölemben ülök az ablakban, és próbálom a neten kikeresgetni, hogy mik ezek, de még nem jártam sikerrel.

Karácsonyi vásárlás

Még az ünnepek előtt, mikor már itthon voltam, de még volt ajándék, amit be kellett szerezni. Mert például én kesztyűt akartam. De nem akármilyet, hanem barnát, norvég mintásat, kötöttet, ötujjasat, amiből lehet kétujjasat csinálni. Valószínűleg túl specifikus volt a kívánságom, de azért azt megállapítanám, hogy a kesztyű-kínálat elég szegényes. Mit szegényes, siralmas. Ha találok olyat, ami legalább csak néhány kritériumnak megfelel, tapsikoltam volna örömömben. Bár végül tapsikoltam is, mert teljesen kiábrándultan, 5 boltot végigjárva, és még csak hasonlót sem látva, a plázában lődörögve egy ilyen kipakolós árusnál megtaláltam álmaim kesztyűjét, ami minden kritériumnak megfelel. Neki csak ilyen kesztyűi voltak.

Tesómnak karácsonyra egérpadot vettem, de nem akármilyet, hanem gaming egérpadot, hogy még hatékonyabban tudja kivitelezni a headshot-ot. De ha már ott voltunk, akkor eszünkbe jutott, hogy milyen ezeréves billentyűzete van, kapjon abból is újat. Nyilván ez is gaming edition legyen akkor, a már említett okból kifolyólag. Viszont az egész Media Marktban egy, azaz 1 darab ilyen billenytűzet volt, és volt rá két vásárló: én anyámmal, meg egy faszi. Egy jólirányzott becsúszással sikerült hamarabb rátennem a kezemet a darabra, és bár a fickó szemmel ölni tudott volna, nem fajult tetlegességig a dolog. Tesóm meg örült, nagyon, szóval megérte.

Karácsonyi menetrend

Szenteste itthon Anyával és Tesóval. Első nap Apáéknál, ott egész nagy társaság van, a feleségének a rokonai (jó, picit már az enyémek is (:), idén 12-en ültük körül az asztalt, plusz egy fő a kiságyban. Második nap nagyszüleimnél, kicsit kisebb társaság Anya rokonságával, idén 9-en. Kényes egyensúly, egyszer megpróbáltam belepiszkálni, felborítani, de hamar rájöttem, hogy ez kizárt. Vagy így működik a rendszer, vagy sehogy.

A mérleg végül egy eljegyzés és egy elhalálozás. Az ifjú pár két tagja 50, illetve 60 éves - Apa feleségének a testvére meg a pasija. Valamint Nagyinak a testvére halt meg 25-én, de 87 éves volt már, nagyon beteg, szóval senki nem lepődött meg, és panaszra se lehet oka ilyen szép kort megélve. Ellenben a két ünnep között így valószínűleg temetésre kell menni, ami ezekben a kis szabolcsi falvakban, ahol ő is élt, nem egy egyszerű menet.

Karácsonyi étel-túladagolás

Ez a karácsony a kacsa jegyében telt. Jó, Apáéknál eleve minden évben kacsa van, ezért Anya itthon nem is szokott azt csinálni, de tesóm most itthon is azt kért - nekem meg mindegy, máskor úgysem csinál senki kacsát.

Amúgy én nem szeretem a bejglit. Ez biztos ilyen szentségtörés, vagy hasonló, de nekem akkor se jön be. Mondjuk én úgy általában az édes süteményekért sem vagyok oda, viszont a bejgli-nemevésemen ilyenkor néhány háziasszonyok meg tudnak sértődni. Csak kóstold meg, hát nektek csináltam, nagyon finom, és ilyen csak egy évben egyszer van!

Viszont a harmadik nagy-zabálás alkalmával észrevettem, hogy tudattalanul már egy hasmenésre gyúrok. Merthogy egy kis tejfölös krumlisalátához úgy megkívántam a savanyú uborkát, meg aztán a barack kompótot is, hogy ezt már csak egy zsigeri védekező mechanizmusként tudtam értelmezni.

Karácsonyi hólapátolás

Ebből a szempontból jól indult a dolog, 24-ére elolvadt minden, ami korábban esett, de azért a második napra volt már mit lapátolni bőven. Mikor felmentünk a nagyszülőkhöz, és láttuk, hogy nincs előttük elhányva a hó, kapva kaptunk az alkalmon, hogy kisegítsük őket, és ebéd előtt még egy kis testmozgással rákészüljünk az újabb halálra. Meg nyerjünk egy kis időt, mert amíg lapátolunk, Nagyi addig sem kerget a házban egy sütis tányérral a kezében, hogy csak egy falatot kisunokám!

Azzal mondjuk nem számoltunk, hogy sarkon áll a házuk, tehát két oldalról is el kell seperni a havat, valamint nagyapám a világ legprecízebb embere, és bár neki nem hagytuk, hogy csinálja, de jó munkafelügyelőként azért figyelt ránk, és megjegyezte, ha valahol esetleg egy kis hófolt a járdán maradt.

Karácsonyfa

Mert régen az mindig úgy zajlott, hogy Tesóval kimentünk az udvarra a térdig érő hóba a baltával meg a fűrésszel, és addig csapkodtunk meg szentségeltünk, amíg valahogy bele nem ment a talpba a fa. Aztán bevittük, feltöltöttük vízzel azt a műanyag talpat, hogy akkor most már ez olyan stabil, hogy csak na, majd mikor másodjára akart eldőlni, akkor kikötöztük az ablakkilincshez. Én meg rendszeresen veszekedtem Anyával, hogy miért kell minden évben ezzel harcolni, ahelyett, hogy vennénk egy rendes talpat, ami mondjuk vas, és a hurrikán se dönti fel. Erre mindig azt mondta, hogy olyan vagyok mint apám, és akkor ebben maradtunk.

Idén viszont már októberben kaptam tőle egy sms-t, hogy megkezdte a karácsonyi vásárlást, és vett egy karácsonyfa talpat, és pedig tudtam, hogy akkor idéntől minden más lesz. És bár nem vas, hanem műanyag, de nagy, és acélsodrony van benne, azzal kell beleszorítani a fát, tehát idén így nézett ki a faállítás: Tesóm behozta a fát (én ki se mentem), belelógatta a talpon lévő lyukba, én kettőt húztam a beszórító szerkezeten, és kész voltunk. Semmi anyázás. 

Karácsonyi ajándékok

Az én nagy örömöm idén karácsonykor (a tökéletes kesztyűm mellett) az új e-olvasóm. Mert én nagyon szerettem volna már egy olyat, csak győzködni kellett az anyagi forrást (anyámat), hogy nekem erre tényleg szükségem van. Végülis ezt is én választottam, sikerült olyat találni, ami nagyon jó áron volt a többihez képest, meg aztán ugye a szeretet ünnepe, meg ha ez kell a gyereknek, stb. De miután megkaptam, azért belátta, hogy nem hülyeség ez, sőt. Meg azt is elmagyaráztam, hogy én ezt mennyire jól fogom tudni használni tanuláshoz is. Sőt. Főleg arra. Szóval most nagy a szerelem.

Karácsonyi tévéműsor

Nem sok tévét néztem idén, amúgy se azt kell ilyenkor. Karácsonyfa díszítés közben 24-én Beethoven ment (az első, és legjobb), ami régen megvolt itthon VHS-en, és rengetegszer láttam, most meg azt vettem észre, hogy én szóról szóra tudom a szöveget. Meglepett, milyen passzív tudásom van. Még ugyanezen az estén, az ajándékozósdi után pedig az Igazából szerelmet néztem Anyával (tesóm tesztelte az új kiegészítőket). Imádom azt a filmet, nincs karácsony nélküle. Láttam már annyiszor, hogy most már a poénok előtt is nevetek, mert tudom, hogy mi jön, meg a poénon is, mert tényleg jó :).

25-én este a karácsonyi, csöpögős filmek közül egyik se vonzott miután rájöttem, hogy a Pán Péter az nem az Én, Pán Péter, így inkább Scorsese filmjét, A téglát néztem. Láttam már, de Scorsese nekem bármikor jöhet, bármilyen mennyiségben. Nem éppen karácsonyi tematika, de a karácsonyitisz megelőzésére pont jó volt. Ellenben az eléggé meglepett, hogy ezt a filmet 15-ös karikával adták. Fröcsög benne a vér, kegyetlen kivégzések, a nyelvezetről pedig ne is beszéljünk... hol van ilyenkor Szalai Annamária? Bejglimérgezéssel fetreng a karácsonyfa alatt?

26-án meg már tévét se akartam nézni, de azért a Micsoda nő második fele becsúszott. Végülis mikor nézzünk meséket, ha nem ilyenkor. Azt meg szeretem, hogy milyen klasszikus lett ebből a kurvából-királylány történetből.

Így utólag is nagyon boldog karácsonyt mindenkinek, aki ide téved, remélem épségben átvészeltétek a maratoni szeretet-ünneplést!

Amikor ma este elindultam itthonról, már fogalmazgattam fejben egy posztot. Az a verzió még arról szólt volna, hogy mennyire kegyetlen dolog a szél, és mennyire jellemző, hogy amikor közel másfél órás munkával összerakom magam, akkor tesz tönkre mindent. Ritka alkalmak egyike volt, amikor a hajamat is sikerült jól beszárítani, ÉS a sminket is megfelelően felkenni. Kemény munkával megtaláltam a megfelelő ruhát és a táska-problémát is kreatívan sikerült megoldani (rengeteg táska, de egyik sem olyan, amilyen kéne). Ja, és plusz még a megfelelő ékszereket is sikerült összeszednem. Vagyis indulás előtt a tükörbe pillanatva joggal éreztem azt, hogy "tessék világ, most nézz meg! látod? tudok én így is". Ezek után persze kilépek a lakásból, és mire az utca végére érek, a tökéletesen beszárított frizurának lőttek, az erős szélben könnyezik a szemem, vagyis a smink már rég tönkrement, vagyis a másfél órás kemény munkával felépített pozitív énképemet lehúzhatom a wc-n.

A ma esti program viszont nem buli, hanem színház volt. Varró Dani könyvének adaptációját néztük meg, a Túl a Maszat-hegyent. Néhány éve olvastam a könyvet, de részemről szerelem volt az első mondatoktól kezdve. Nem tudom, hogy a gyerekek mindent megértenek-e belőle... vagyis biztos vagyok benne, hogy nem. Vannak részek, amik kifejezetten csak a felnőtt olvasóknak/nézőknek szólnak. A hexameterekről szóló eszmefuttatás nyilván nem világos az ovisoknak, én viszont majd' megszakadok a röhögéstől rajta. Imádom a stílusát, a könnyedségét, a humorát. Az ebből a könyvből írt "zenés-verses minekmondják" pedig képes megőrizni minden szerethetőségét az eredeti könyvnek, és még hozzá is tud tenni. Nyilván nem elhanyagolható tény, hogy a darab zenéjét Presser írta, a szövegeket pedig továbbra is Varró Dani alakította megfelelőre. Sok gyerek is volt az előadáson - mert hát azért nyilván -, és én tényleg azt hittem, hogy túl sok dolgot nem értenek ők ebben, biztos nem is élvezik annyira. De a szünetben pont egy gyerekcsoport állt mellettem, talán 10 évesek voltak, és alig győztek lelkendezni, hogy mennyire jó, fejből énekelték a dalokat, és azt tervezgették, hogy mikor nézik meg újra.

A Szívdesszert című kötetéhez írta azt Jónás Tamás Varró Daninak, hogy: "Ha nő lennék, azt szeretném, ha Varró Dani szerelmes lenne belém." Nekem pedig ha lenne egy olyan listám, amin soha nem teljesíthető kívánságok szerepelnének, akkor valószínűleg előkelő helyen szerepelne rajta ez.

A lényeg pedig az, hogy ez egy tökéletes este volt. Szösz néne, a Büdös Pizsamázó (aka Ödön), a Pacacár, az Ismeretlen Angol Költő és persze a többiek könnyedén feledtették velem a nagyon közelgő vizsgaidőszak nevű rémálmot, a karácsonyi agymenés előzményeit, és még az indulás körüli bosszúságaimat is. Hazafelé a hó is elkezdett szállingózni, és a buszból észrevettem, hogy a Frey Wille-nek új, téli kirakata van, amit meg kell majd vizsgálni közelebbről is. Mert nézegetni is majdnem olyan jó, mintha meg is tudnám venni. Úgyse tudnék választani. Így legalább mindet kicsit magaménak tudhatom. De ez már más. Csak annyit akartam mondani, hogy olvassatok és nézzetek Varró Danit. Igazi kikapcsolódás.

Vannak azok az ünnepek, amik bizonyos életkor után tulajdonképpen értelmüket vesztik. Nem nagyon van ezen mit magyarázni, a Mikulás egyértelműen ilyen. Van az a pont, amikor a szülő már hiába próbálkozik a nagyszakállú, piros ruhás vénember sztorival. Ilyenkor ezek a szokások, vagy kihalnak, vagy átalakulnak. Lehet olyan család, ahol egészen addig szüneteltetik ezt az ünnepet, amíg nincs megint olyan korú gyerek, akit lehetne hülyíteni. Lehet olyan megoldás is, hogy csak a körítést hagyják el, de a december eleji édességdömpinghez ragaszkodnak - elvégre ki kell valamivel húzni Karácsonyig ebben a nagy hidegben.

Meg létezik az a megoldás is, ami a mi családunkban dívik, szakszóval azt hiszem átkeretezésnek hívnám a jelenséget. Immár több mint 2 éve, hogy a család minden tagja nagykorú, a hagyomány mégis picit korábbra nyúlik vissza. Családunkra jellemző, hogy szeretjük a nagy összejöveteleket és a jó hangulatot, az ilyen szeánszoknak pedig elengedhetetlen tartozéka a jó bor. Éppen ezért ideális Mikulás ajándék az egész család számára a december eleji pincelátogatás. Ilyenkor összejön mindenki, idén 14-en voltunk, bérelünk egy kisbuszt (hogy senkinek ne kelljen sofőrködnie), és keresünk egy Tokaj vagy Eger közeli pincét (szerencsére mindkettő közel van). Tavaly Mikulásra mindenki kapott egy laposüveget belegravírozva a keresztnevével, hogy a buszút nehogy unalmasan (értsd: józanul) teljen. Vannak jól bejáratott pincéink, ahol a legjobb borokhoz a legjobb ételeket is elkészítik, az élmény pedig feledhetetlen. Olyannyira, hogy nemcsak Mikuláskor ismételjük meg, hanem egyéb, sátorosnak kikáltott ünnepeken is (bizonyos születés- és névnapokon).

A diszkrét lerészegedés után pedig hazafelé a buszútra már hosszú évek és pincelátogatások tapasztalatát magunk mögött tudva lett összeállítva egy válogatás CD Republic, Edda, Beatrice, P-Mobil és hasonló klasszikusok slágereiből - szigorúan csak azok, amiket mindenki tud énekelni.

Boldog Mikulást mindenkinek! Az enyémre nem panaszkodom :).

Életem első felvonulása volt, de örülök, hogy elmentem. Előtte kicsit bizonytalan voltam, hogy tényleg akarok-e menni, végződhet-e ez rosszul, de mivel még társaságom is akadt a sétához, így már nem volt kérdés.

Egyetemisták szervezték, függetlenül bármilyen párttól, vagy egyéb szervezettől. Célja az volt, hogy jelezze: nem értünk egyet a módszerekkel, az Alkotmánybíróság jogkörének csorbításával, visszamenőleges hatállyal hozott törvényekkel, egyeztetés nélkül hozott döntésekkel. A mottó ez volt: Mi vagyunk a magyar jogállamban felnőtt első generáció. Ne mi legyünk az utolsó! Az ELTE Lágymányosi Campusról indult a menet, és a Műegyetem, illetve a Közgáz érintésével jutott el az ELTE ÁJK-ig, illetve az Egyetem térig, ahol a szervezők elmondtak néhány rövid, lényegretörő és teljesen vállalható beszédet, majd megkérték a résztvevőket, hogy menjenek és beszélgessenek a hallottakról.

Hideg volt, erősen havazott végig, ennek ellenére több százan voltunk, és rendőri biztosítás mellett sétáltunk. Jó hangulat, fáklyák, transzparensek, zene, vidámság. Már indulás előtt hangsúlyozták a szervezők, hogy ezt mindenképpen egy konstruktív megmozdulásnak tervezik, és igyekezzünk fegyelmezetten, kultúráltan vonulni. Ennek szellemében indultunk is el, és pont mögöttem jött egy srác, aki az első pár méter után vállalhatatlan stílusban kezdett el ordibálni. Abban a másodpercben mellette termett egy szervező, aki közölte vele, hogy most figyelmezteti, hogy hagyja abba. Ha még egyszer figyelmeztetni kell, akkor a szervezők kiemelik őt a tömegből, és ha harmadjára is, akkor a rendőrök fogják elvezetni. Többet meg se mukkant.

Zenés, vidám felvonulásunk egyszer egy étterem mellett haladt el, ahol valami összejövetel lehetett, tele volt 60+ hölgyekkel és urakkal. Az urak egyike Farkasházy Tivadar volt, a hölgyek pedig miután nyakukat nyújtogatva a függöny mögül ártalmatlannak ítéltek minket, kedvesen integettek.

Örülök, hogy elmentem, és véleménynyilvánítottam. Nincs okom szégyenkezni, vagy nem vállalni ezt a 2 órát az életemből. Viszont azt hiszem, megfáztam.

Nem tökéletes a párhuzam, de majd mindjárt kiderül, hogy mire is gondolok. Nemrég a miskolci távolsági buszpályaudvaron töltöttem csekély másfél órát a fantasztikusan következetlen menetrendnek köszönhetően, és mivel szerettem volna fagyási sérülések nélkül hazajutni, a fűtött várót jelöltem ki főhadiszállásomnak. Ami persze szinte teljesen tele volt, főleg idős emberekkel, akik valamikor hajnalban bejöttek a városba, és a 10 körül hazainduló buszaikra vártak. Ült mellettem egy idős bácsi, vele szemben pedig egy idős néni, mindketten túl a 70-en. Nem ismerték egymást, de egyszercsak a néni megszólította a bácsit: Maga hova utazik? Elkezdtek beszélgetni politikáról, a malac áráról az ónodi vásárban, meg az úticélokról. Messze laktak egymástól, a várostól teljesen különböző irányokba indultak, két kis faluba. És akkor hirtelen előkerültek a közös ismerősök:

A Somogyi Péter él még?

Nincs már meg ő se, meg a fia se.

Hát a Vitéz Tibor? Az még megvan?

Meg hát. A Tibi meg. Nemrég műtötték valamire, de megvan a Tibi.

Na, akkor tessék neki megmondani, hogy a Kovács Miklós a tejgyárból üdvözli. Tudni fogja.

Nem a maga falujában lakott az az állatorvos? A Remkei doktor?

De-de. Régen nincs már ott, de élt nálunk. De mióta nincsenek már állatok, ő sincs ott.

Megnősült? Fiatal legény volt még, amikor én ismertem.

Nem tudok róla.

És így tovább. Szóval hogy azt hisszük, hogy ez az egész social media mennyire új és trendi. Pedig dehogy, létezik ez már időtlen idők óta, csak a korábbi generációk még tudják, hogy kell ezt egészségesen csinálni: szóban, élőben, találkozva. Nem rákeresve a régi állatorvosra és csekkolni a relationship statust, hanem megkérdezni valakit. Nem szívecskét tenni a falára, hanem üzenni neki egy közös ismerőssel. Mennyivel nagyobb élmény (lenne) ez így.

Volt egy gond, de hirtelen megoldódott. Nagy megkönnyebbülés, mégsem kell 47.000 ft-ot fizetnem az egyetemnek. És még csak reklamálnom sem kellett, maguktól rájöttek. A beígért zh elmaradt, már 4-re hazaértem. Igaz lenne mit csinálnom, de még egyik határidő sem annyira közeli, hogy tegyek is valamit. A holnapot simán lezavarom, csak ki ne hagyjak valamit, a péntek meg laza lesz: kommunikációs tréning. Vagyis, nagyjából semmi dolgom. Elmosogattam, rendet raktam, tesót elzavartam a boltba. Aktuális sorozatokat megnéztem (Glee, Raising Hope), családi telefonokat lefolytattam. Tényleg semmi dolgom. Nem tudok mit kezdeni magammal. A tv csak háttérzajnak megy, meg azért, hogy néha elszörnyülködjek, hogy mekkorra giccs ez a film (9 és fél randi). Az összes blogot elolvastam, amit követek. Írtam egy posztot. Most írok még egyet. Néztem híradót, és hvg.hu-t is olvastam. Válaszoltam minden emailre. Igazából beszélgethetnékem van. Most végre nem olyan beszélgethetnékem, hogy panaszkodok, vagy nyafogok a hétköznapokra, vagy a benne lévő emberekre. Most éppen olyanom van, hogy mondjuk filmekről beszélgetnék. Vagy könyvekről. Vagy zenéről. Vagy bármi, ami kikapcsol. Beszélhetünk a főzésről is. Skype-on senki, G-talkon senki, Msn-t már senki nem használ, aki meg Facebookon van, azzal nem akarok beszélgetni.

Nincs valami olyan a neten, amit lehet erre használni? :D Nagyjából így képzelem el: bejelentkezel, kiválasztod, milyen témáról akarsz beszélgetni (politika, filmek, irodalom, zene, élet nagy kérdései, akármi), és összekötnek valaki mással, aki ugyanezt akarja, és akkor lehet beszélgetni. Utána meg jóéjszakát kívánni egymásnak, és soha többet semmilyen interakcióba nem lépni.

Mondjuk valószínűleg a következő 3 hónapban nem lesz még egy ilyen estém.

Ti, most 30-as nők vagytok azok. Közületek már sokan azok. Már iskolás korotokban fogékonyak voltatok az üzenetre: a cél a siker. Mindent megtettetek érte, pontosan megtanultatok a társadalom szabta szabályok betartásával játszani. A cél ugyanaz: sikeresnek lenni. És mit jelent a siker? Anyagi és szellemi függetlenséget. Határozottak vagytok, önállóak, céltudatosak. A szakmai környezetetek elismer titeket, felnéz rátok, példaként állít titeket. De legbelül tudjátok, hogy már régen félresiklott a dolog. Most már csak sodródni lehet az árral, innen már nincs vissza út, sikeres nők vagytok.

Sikeres nők, a férfiak világában. Mert bármennyire is prédikálunk az esélyegyenlőségről, még mindig csak egyféleképpen lehet sikeres valaki: a férfiak módján. A siker fogalmához társított képünk egy önmegvalósító férfi képe. Sok munkával, kitartással a nők nagyon hatékonyak tudnak lenni abban, hogy felnőjenek ehhez a képhez, csak maguk sem veszik észre, mit veszítenek közben. A sikeres nő, nem lehet nő. Férfiként kell gondolkoznia, döntenie, éreznie, mert ezt várják tőle. Hamar szembesül ezzel az elvárással, és ha nem elég céltudatos, itt elbukhat. Ha nem tudja átlépni saját magát, azt, hogy döntési helyzetekben akár a női (szociálisan érzékenyebb) oldalára is támaszkodhat, akkor elveszett. Sosem fogják annyiba venni, annyira értékelni mintha férfi lenne. Ő lesz az, aki mögött összemosolyognak a kollégák: nő. Megpróbált nagyra törni, de elbukott. 

Viszont a többségetek jól veszi az akadályt, megtanultok férfiként viselkedni az üzleti életben, és ez a sikeretek kulcsa. Csakhogy ez nem tud egy szerep maradni, uralja az egész életeteket. Sikeresek vagytok, férfiként funkcionáló sikeres nők, akik megtanulták, hogy tökéletes életet élhetnek férfi nélkül is. Egy-személyes, komfortos, független életetekbe egyrészt nehéz bárkit is beengedni, főleg minél régebb óta ilyen ez az élet. Másrészt ki az a férfi, aki megfelelő lenne nektek, vagy ki az egyáltalán, aki a közeletekbe szeretne férkőzni? A karrierépítés során a nőiségetek nagyrészét kiöltétek magatokból, és ha egy férfi közeledni próbálna, abban a pillanatban kiherélitek - nem rosszszándékból, csak a reflex. Azok a férfiak, akik meg állandóan ott lebzselnek körülöttetek, és pitiző kiskutyaként lesnek egy-egy falatot, a figyelmetek egy-egy morzsáját? Hát persze hogy nem, nektek igazi férfi kell. Egy olyan igazi férfi, aki a hálószobában egy állat, az ágyra vág (vagy a falhoz lök), és akkor és ott ő férfi te pedig nő, viszont azon a néhány nm-en kívül ne próbáljon beleszólni az életetekbe, ne korlátozzon, ne uralkodjon - de hűséges az maradjon.

Tulajdonképpen semmi szükségetek egy férfira az életetekben - a szexet leszámítva, amit meg változatos módokon lehet megkapni, a szerkentyűktől az alkalmi partnerekig. Aztán néhányan közületek a 30-as évei vége felé elkezd hiányolni valami. Mert genetikailag azért mégiscsak nők vagytok: a gyerek. Néhányan ilyenkor férjhez mentek, de ez a kisebbség. A többség ezt is ugyanolyan önállóan oldja meg, mint minden mást az életében. Felneveltek majd kislányokat (és nem kisfiúkat), akiknek átadjátok a nőként való érvényesülés tökéletes receptjét, mondhatni leképezitek önmagatokat. 

A "szupernő" kifejezés nem egy bók, ez egy szakkifejezés azokra a nőkre, akik egy feminitás-maszkulinitás teszt mindkét skáláján közel (vagy teljesen azonos) pontszámot érnek el, vagyis akik pszichológiai értelemben pont annyira nők mint férfiak. A most 30-asok közt már egyértelműen ott vannak. Még nincsenek nagyon sokan, de már azonosíthatóak. Várjátok meg, amíg mi, most 20-asok felnövünk. Mi leszünk a szupernők igazi generációja. Intimitásra, bizalmi kapcsolatok kialakítására képtelen, de nagyon sikeres nők.

A Kármán Klubban hogy lehet ennyire olcsó az alkohol?

Ha jófej vagy, és a társaság minden tagjának fizetsz egy szamóca pálinkát, akkor számíthatsz rá, hogy a többiek késztetést éreznek majd annak viszonzására.

Elég beteg tud lenni, ha az olcsó alkoholtól részeg pszichológusok szakmai kérdésekről veszekszenek a műegyetemisták klubjában. De szinte csak ilyen helyzetekben tud teljes mértékben helytálló lenni az az érv, hogy "De Freud egy fasz volt!". Mert tényleg.

Kik azok a pasik, akik egy koncerten előre mennek kb az 5. sorig, és egész koncert alatt ott állnak, mintha le lennének betonozva?! Százszor balesetveszélyesebb, mintha együtt ugrálna a tömeggel...

Az a pasi, aki a pultnál a hátam mögül, felettem átnyúlva rendel előttem, az komolyan azt várja, hogy ezek után kedvesen csevegni fogok vele?! Hiába jegyzi meg, hogy milyen kritikus vagyok, ő a bunkó.

Lányok, akik koncert után a színpad szélén ücsörögtök lábat lóbálva. Ti sem gondoljátok komolyan, hogy majd elsétál mellettetek _a zenész_, aki azonnal szerelemre lobban és fel lesztek szedve, ugye?

Likó Marcell egy költő. Majd akkor fogok komolyan venni akármilyen tehetségkutatót, ha képesek lesznek olyan tehetségeket felkutatni, mint ők.

Hajnalban a Petfői hídon keresztül hazasétálni még mindig az egyik legjobb dolog.

Izomláz van a fenekemben. Nem, fogalmam sincs, hogy miért. Lehet, hogy viccesnek tűnik, de elég kellemetlen.