Nagyjából 3 hete filózom ezen a kérdésen. Lehet, hogy ez nem tűnik teljesen normálisnak, de még mindig csak egy embert próbáló vizsgaidőszakot tudok felhozni a mentségemre.
Az egész egy szimpla gondolatkísérlettel kezdődött: Induljunk ki belőlem (magamnak én vagyok evidens - ej, de magvas vagyok ma este), és képzeljük el, hogy besétál az életembe... ha nem is egy herceg, de egy férfi. Valamiért a kölcsönös szerelem nem volt része az egyenletnek, nem tudom miért. De a lényeg az, hogy a férfi halálosan belémszeret, és piszkosul gazdag. Bármit megad, amit csak szeretnék. Viszont ahhoz, hogy továbbra is piszkosul gazdag maradjon, dolgoznia kell, sokat, nem ér rá arra, hogy velem legyen. Nem, ne kérdezd, fogalmam sincs, agyam melyik rejtett zugában születik egy ilyen. Szóval a lényeg az, hogy napokig nem jutottam dűlőre a saját magamnak feltett kérdéssel: Mit kezdenék az életemmel, ha nem kéne az egzisztenciateremtéssel foglalkoznom, hanem a nap minden egyes percében azt tehetném, amit a legjobban élvezek?
Sok válaszom született, de egyik sem volt megfelelő. Volt olyan verzió, amiben utazgattam volna, volt olyan, amiben tanultam volna, óriási filmes és képzőművészeti tudást halmoztam volna fel, amit aztán kamatoztatni akartam volna, vagy másokon segítettem volna, de mindegyik elmélet megbukott ott, hogy egyiket sem egyedül csináltam volna. De a férfi nem ért volna rá utazgatni velem, ahogy a barátaim sem, hisz nekik nem hullott az ölükbe ekkora "szerencse". Aztán jött az a szánalmas ötlet, hogy a férfi vagyonán megvásárolom a barátaim idejét, hogy velem lehessenek, és együtt csinálhassunk jó dolgokat. Oké, én is hamar beláttam, hogy ez egyrészt nonszensz, másrészt hamar barátok nélkül találnám magam. De a legjobban az bosszantott, hogy nem tudom, mit kezdenék magammal. Egyik elmélet sem győzött meg arról, hogy az lenne a szenvedélyem.
Aztán egy ideig nem foglalkoztam a kérdéssel, majd az egyik vizsgám előtti éjszaka hirtelen beugrott. Felejtsük el az egészből a gazdag fickós részt, nem kell bele, csak félre visz. Maradjon annyi az egészből, hogy mit kezdenél az életeddel, ha bármit megtehetnél. Ha nem lennének társadalmi konvenciók, családi elvárások, bértáblázatok. Belém hasított a felismerés, és azonnal posztoltam is facebookra, mert az ilyen sugallatokat az ember megosztja:
Most úgy szívesen abbahagynék mindent, elvégeznék egy ötvös/bőrdíszműves tanfolyamot, elköltöznék a világ végére egy kis házba a semmi közepére, és életem hátralevő részében a posta lenne hozzám az egyetlen kommunikációs mód. Közben írnék néhány könyvet és abból, meg a kézművességből élnék.
És hogy az egészben mi a legjobb? Mert persze örülök, hogy rájöttem, mi tenne igazán boldoggá, de attól lett igazán jókedvem, hogy mások is hasonlóról álmodnak. Rengeteg lájkolták, és írták le, hogy ők mit csinálnának legszívesebben. Volt aki biokertészkedne és főzne, más kutyákat nevelne és képezne ki, megint más sütne és cukrászdát nyitna, de lett képzeletbeli fotósunk és festőnk is. És ahogy végignézem a listát, mi mind pszichológusok leszünk. Miért? Mi választottuk, megküzdöttünk azért, hogy itt legyünk, ezt csinálhassuk, és közben valami egészen másról álmodunk. Persze nem valódi a kérdés, mindenki oldalakon keresztül tudna értekezni az okokról.
De az én fantázaimat mostanában akkor is ez foglalkoztatja: Mit tennél, ha bármit tehetnél?
