Nem tökéletes a párhuzam, de majd mindjárt kiderül, hogy mire is gondolok. Nemrég a miskolci távolsági buszpályaudvaron töltöttem csekély másfél órát a fantasztikusan következetlen menetrendnek köszönhetően, és mivel szerettem volna fagyási sérülések nélkül hazajutni, a fűtött várót jelöltem ki főhadiszállásomnak. Ami persze szinte teljesen tele volt, főleg idős emberekkel, akik valamikor hajnalban bejöttek a városba, és a 10 körül hazainduló buszaikra vártak. Ült mellettem egy idős bácsi, vele szemben pedig egy idős néni, mindketten túl a 70-en. Nem ismerték egymást, de egyszercsak a néni megszólította a bácsit: Maga hova utazik? Elkezdtek beszélgetni politikáról, a malac áráról az ónodi vásárban, meg az úticélokról. Messze laktak egymástól, a várostól teljesen különböző irányokba indultak, két kis faluba. És akkor hirtelen előkerültek a közös ismerősök:
A Somogyi Péter él még?
Nincs már meg ő se, meg a fia se.
Hát a Vitéz Tibor? Az még megvan?
Meg hát. A Tibi meg. Nemrég műtötték valamire, de megvan a Tibi.
Na, akkor tessék neki megmondani, hogy a Kovács Miklós a tejgyárból üdvözli. Tudni fogja.
Nem a maga falujában lakott az az állatorvos? A Remkei doktor?
De-de. Régen nincs már ott, de élt nálunk. De mióta nincsenek már állatok, ő sincs ott.
Megnősült? Fiatal legény volt még, amikor én ismertem.
Nem tudok róla.
És így tovább. Szóval hogy azt hisszük, hogy ez az egész social media mennyire új és trendi. Pedig dehogy, létezik ez már időtlen idők óta, csak a korábbi generációk még tudják, hogy kell ezt egészségesen csinálni: szóban, élőben, találkozva. Nem rákeresve a régi állatorvosra és csekkolni a relationship statust, hanem megkérdezni valakit. Nem szívecskét tenni a falára, hanem üzenni neki egy közös ismerőssel. Mennyivel nagyobb élmény (lenne) ez így.
