Már sok, már megterhelő, már nem bírod. Ki akarsz kapcsolni, kiszakadni a valóságból, és legalább pár óra elfelejteni - ha lehet - mindent. Akkor megfogod a barátnődet, aki mindig kapható egy ilyen programra, és ennek a hatalmas városnak egy aprócska art mozijában beültök egy filmre, amiről semmit nem tudtok, de Juliette Binoche, szóval csak jó lehet.

Peregnek a kockák, megjelenik Toszkána, napsütés, művészet, és már érzed, hogy ez jó lesz. Lazítasz, élvezed. Aztán a következő pillanattól ott van előtted minden szarság, ami elől menekültél. Kegyetlenül a képedbe tolja a film mindazt, amivel nem akarsz foglalkozni, amit legszívesebben kihajítanál az ablakon. És még kárörvend is. Azt hitted, majd én szórakoztatlak? Azt hiszed, hogy egy 15 éves kapcsolatról lehet szórakoztató filmet csinálni? Vagy legalább békéset? Soha. Csakis lehangolót. Az elmúlt hetek összes nyomasztó beszélgetése és agonizálása ott van a vásznon, és nem ám metaforikusan, vagy utalgatva, vagy diszkréten, nem. Bele van tolva az arcodba, és keményen, minden sallang nélkül a fejedhez vágja, hogy egy ideálért ne add fel az életed.

Mivel művészfilm, semmi sem egyértelmű, de hazafelé sétálva (mert korántsem meglepő módon jólesik a hosszú séta) egy váratlan pillanatban minden elem a helyére kerül, és akkor igazán megérted a filmet... és akkor még jobban belekeseredsz. Bár talán így távolabb kerül tőled. Talán.

Szóval szeretnék egyetérteni a filmnek azzal a tételével, hogy a művészet értékelése szubjektív, és az számít, hogy én hogyan tekintek arra az alkotásra. És lehet jó egy film attól, hogy soha többet nem fogom újra megnézni, és mégis mondatok égtek belőle az agyamba.