Hajnali kettőkor ülök egy belvárosi ház előterének lépcsőjén, és a cipőmet fűzöm. Imádom a cipőmet, csak magasszárú és túl sokat kell vele játszani, mire felveszed, ezért viszonylag alkalmatlan arra, hogy gyors távozást tegyen lehetővé kényelmetlen helyzetekből. Megfordul a fejemben, hogy vajon ő mit csinál most a harmadik emeleti lakásban, de tudom, hogy helyesen döntöttem. Dehogy tudom, győzködöm magam.
Az utcán sikerül eltalálnom, hogy melyik irányból jöttünk, kijutok egy még ilyenkor is viszonylag forgalmas útra. Szerencsére egyszer elmentem az ovosis ex-lakótársammal bulizni, így felismerem a Klinikák környékét, és mire a megállóba érek, már jön is a busz. Fél óra alatt itthon vagyok, és tulajdonképpen remélem, hogy esetleg valahol vár tőle egy üzenet… persze nem, de még korán is van ehhez, majd másnap.
Másnap délelőtt sincs semmi. Hm. A teljes jövő heti programomról kifaggatott, hogy mikor találkozhatnánk, valami kis életjelet csak várhatok. Oké, megkeresem facebookon. Hát ez megdöbbent. Kapcsolatban. Basszus, basszus, basszus. Mosolygós, ölelkezős fényképek, a legfrissebb tegnap feltöltve. Tényleg nem kérdeztem rá, ez igaz. Ő igen, de én nem, mert hát… egyértelmű volt. Ha belöknek egy sötét kapualjba, és alig hagynak levegőt venni, akkor nem feltételezed, hogy barátnője van. Pedig megmondtam, hogy nem megyek fel hozzá.
A kocsmatúra utolsó állomásán futottunk össze vele. Az új lakótársam ex-lakótársa, akitől pont ma költözik el. Nem sokat beszélgettünk, csak pár szót. Ki merre lakik, hogy jut haza. 1 óra volt már akkor, a fél8kor kezdődő kocsmatúra talán hetedik, és egyben utolsó állomása. Senki nem volt már szomjas. Kiderült, hogy egy irányba indulunk, ahogy még sokan mások is, de amikor a társaság oszladozni kezdett, ki haza, ki buliba, akkor megkérdezte, megyek-e vele, mert úgyis egy az irány, és nagyon gyorsan kislisszoltunk a helyről, hogy lehetőleg minél kevesebben lássák, amint kettecskén távozunk. Nem ismerem jól Budát, fogalmam se volt, hogy merre vagyunk. Ő persze profin navigált, én meg muszáj voltam elhinni neki, hogy tényleg az éjszakai busz megállójába tartunk. Valóban oda lyukadtunk ki, csak elég lassan haladtunk. De én mindig elmondtam, hogy nem megyek fel hozzá. Buszra várás helyett inkább „sétáltunk”, majd inkább fogtunk egy taxit, amit én nagyon nem akartam.
A taxi nyilván a lakásához vitt, ahova én tényleg nem akartam felmenni, de felmentem. Még egy bélyeggyűjteményes próbálkozás sem hangzott el a részéről, csak annyi, hogy nézzem meg a lakást. Nem sokat láttam belőle. Mikor pár méteres távolságba került az ágya, és épp a melltartóm kapcsát kereste, akkor végre megvilágosodtam, hogy én tényleg nem akartam feljönni, majd mikor a nevemen szólított, rájöttem, hogy én rohadtul nem emlékszem az övére.
Ekkor a leggyorsabb távozás sem lehetett volna elég gyors, és ez kifejezetten lassú volt. A lépcsőn ülve és cipőt fűzve még nem is tudtam, hogy mennyire jól döntöttem. Már csak azt kéne elérni, hogy az új lakótársam, ha lehet, erről ne nagyon tudjon, és remélem, hogy tényleg nagyon keveseknek tűnt fel a távozásunk. Nem igazán magyarázgatnám a dolgot senkinek. A nyakamra meg majd kötök egy sálat.
