Elég határozott elképzelésekkel rendelkezem az első randi intézményéről. Eleve elrendelt, hogy egy ilyen esemény nem sikerülhet jól. Ha mégis, akkor nagyon igyekezni kell hozzámenni az illetőhöz, mert jobb már nem jöhet. Mivel én még nem igyekszem senkihez sem hozzámenni, csak azt a tételt tudom alátámasztani, miszerint az első randik definíciójukból adódóan katasztrofálisak. Csak a túlélés a cél.
Pedig én annyira igyekszem. Próbálok pozitívan hozzáállni az egészhez, hogy nem, nem kell, hogy szörnyű legyen, majd jól szórakozunk és mókás lesz az egész. Persze nem. Bárcsak valaki egyszer megcáfolna... Egyébként ott van elbaszva az egész, hogy mindenki igyekszik rohadt megnyerő lenni, a legjobb formáját hozni, és megfelelni az elvárásoknak. Újabban van egy elméletem, miszerint az lenne a legjobb, ha első randi címen leülnénk rövidezni, addig innánk, amíg elmúlna a nyomás, és után már jól érezhetnénk magunkat. Ennek a kimenetele sem lehetne rosszabb, mint a kínosan feszengő verzióé.
Oké, ez alkalommal talán egy kicsit én is hozzájárultam a katasztrófához. Mondjuk nem azzal, hogy vizsga után voltam, és előző éjszaka nem aludtam. Ez csak segít rajtam. Inkább azzal, hogy kifejtettem elméletemet az első randikról, meg arról, hogy mennyire állásinterjú szagúak tudnak lenni ezek a helyzetek - néha komolyan egyszerűbb lenne cv-t cserélni. A pasi meg erre nagyon készségesen felajánlotta, hogy akkor hagyjuk ezeket a sablonokat, ne beszéljünk ezekről. Először örültem, hogy akkor ez talán valami izgalmas lesz. Végülis az lett, mesélt az exeiről, meg a rendszertelen szexuális életéről. Ellenben így egy keresztnévnél többet nem tudok róla. Ami meg eleve nonszensz, hisz facebook társadalomban élünk, úgy kéne odamennem a randira, hogy már mindent tudok róla.
Amit mégis megtudtam, az sem sokat lökött előre az úton a második randi felé. 26 éves, most fejezte be a filozófia szakot, csak visszadobták a szakdolgozatát. Magyarázzam? Nem, nincs bajom a bölcsészekkel, de ha valaki valószínűsíthetően 7 év alatt végez el egy filozófia szakot, ahol még ennyi idő után sem tud egy olyan szakdolgozatot írni, amit legalább egy kettesre elfogadnának, akkor... akkor mégis mit vár az életben? Majd nem is annyira vicceskedve megjegyzi, hogy akkor őrá most a McDonald's karrier vár. Egyébként meg legszívesebben filozófia tanár lenne középiskolában. Mert amúgy nagyon jó tanár lenne belőle. Szerintem meg iszonyat hamar kicsinálnák a kölykök a beszédhibája miatt. De azért mégis inkább a Meki, mert ott kevesebb lenne a felelősség. Nagyon igyekeztem nem képen röhögni.
De tisztázzuk. Nem a filozófiával van bajom, vagy a visszadobott szakdolgozattal, hanem azzal, hogy nyilvánvalóan légyfasznyi célja nincs az életben. Én meg nem tudok mit kezdeni egy ilyen emberrel. Nekem terveim, ambícióim vannak, és ezek nagyban meghatározzák azt, hogy ki vagyok. Vagy legalább azt, hogyan gondolkodom magamról, ami meg azt határozza meg, hogy másokról hogyan gondolkodom, de elég a pszichológiából. Ne értsen senki félre, nem top-menedzsert akarok, vagy biztos egzisztenciát, dehogy. Elhiszem, hogy azt magam is képes vagyok/leszek megteremteni. Nem, én azt akarom, hogy legyen valami célja. Bármi. Nem kell, hogy munkamániás legyen, elég ha a munka csak eszköz valamihez, de akkor is legyen egy valami. Egy bármi. Ami miatt felnézhetek rá, hogy igen, a pasim elkötelezett valami iránt. Ha a filozófia tanárság, akkor az, nem érdekel, hogy mi.
Fontos: a kínos csend attól nem lesz nem-kínos, ha megjegyzed, hogy mennyire jó, hogy ez a csend nem kínos. De az.
Összességében? Úgy jöttem el, hogy talán megér a dolog egy második alkalmat. Hazaértem, és az Idegennel meg egy barátnőmmel annyit nevettünk az egészen, hogy nem tudom, komolyan tudnám-e venni még egyszer, akár egy fél órára is. Egy napja nem lépek be sehova, ahol utolérhetne, mellőzöm az üzeneteit. Pedig mennyit beszélt arról, hogy milyen bunkóság, amikor emberek úgy koptatják le egymást, hogy egyszerűen csak nem jelentkeznek többet. Nem akarom ezt csinálni, csak éppen nem tudom, mit mondjak. Mert ugye kedves vagyok és aranyos (egyébként elbűvölő is, mint megtudtam), nem röhögök a képébe, elnézően kacarászok a poénjain, képes vagyok kellemes társaságként viselkedni, hogy megmentsem a helyzetet, csak ez nyilvánvalóan úgy lett értelmezve, hogy mennyire jól éreztem magam, és sokkoló, ha ezután hirtelen visszalépek. Utólag visszagondolva sokkal jobban örülnék most, ha bármi tényanyagot megtudtam volna róla.
Épp azért, mert helyből utálom az első randikat, azt is vallom, hogy ha egy ilyen alkalmon csak annyi kiderül a másikról, hogy nem egy kretén (vagy bármi eleve kizáró ok), akkor megérdemli a második randit. Mert akkor talán már kevesebb lesz a feszültség, talán jobban meg lehet majd ismerni egymást, és hasonlók. És bár ez alapján meg kéne adnom a második esélyt, mégsem akaródzik a dolog. Egyrészt mert egy második randi felbátorítaná a filozófust, hogy na, de szuperül csinálja, holott nem is. Másrészt meg azért, mert akkor az már valamiféle elköteleződést jelentene részemről... két randi az már randizás. Ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ugyanúgy kényszerítenem kéne magam erre a második randira, ahogy minden első randira is kényszerítem magam. Akkor van értelme egyáltalán?
Szóval? Egyszerűen csak linkeljem be neki ezt a posztot, és túl vagyok az ügyön? :)
Azért azt hozzá kell tennem, hogy egy nagyon szimpatikus helyre mentünk, ahol miután felsikkantottam a Kilkenny (!) látványától az itallapon, meg is hívott egyre. Azért ez pirospont. Ezzel valószínűleg valami sör-sznob benyomását keltettem, pedig csak egy családi nyaralás emléke rémlett fel.
