Sikerül lassan felvennem a fordulatszámot, és visszaszoknom a dolgos, tanulós hétköznapokba. Olyannyira, hogy a napokban talán kicsit túlzásba is vittem az önálló gondolatokat, és a tananyag kreatív feldolgozását.

Történt ugyanis, hogy az első hetemen egy zh-val kezdtünk, amire 2 db könyvet kellett elsajátítani. Az egyik egy Maslow volt, ami kivételesen nem a motivációs elmélet háromszögbe rajzolásáról szólt, hanem az önmegvalósítő személyiség témáját járta körül. Szerepelt a könyvben egy fogalom, a csúcsélmény, amit hihetetlenül hosszasan magyarázott, több helyen is. Valami ilyesmi volt a lényeg:

"A csúcsélmény során

-        az ember azt látja, hogy az egész létezés egyszerűen semleges vagy jó, és hogy a rossz, a fájdalom vagy a fenyegetés csak részleges jelenségek

-   a kettőségek, a polaritások, a konfliktusok egybeolvadnak, feloldódnak, vagy föléjük emelkedünk.

-        a valóság tisztábban látszik, a lényege mélyebben feltárul.

-         előfordulhat, hogy egy élményt mély meglátásnak érzünk, miközben valójában nem az (pl. csúcsélményben alkotott költemény lehet, hogy később hasznavehetetlen lesz.)

-     az élményekre nagyon fontos és kívánatos történésként emlékszik vissza és igyekszik megismételni

-          minden csúcsélményben nagyon jellegzetesen torzul a tér- és időélmény

-        a csúcson az ember istenszerű, különösen, ha teljesen, szeretve, nem elítélően fogadja el a világot és a másik személyt

-         a csúcs pillanatában az észlelés általában erősen idiografikus és nem osztályozó, az észlelés tárgya egyedinek tűnik és osztálya egyetlen darabjának

-        a csúcsélmény egyik aspektusa a félelem, a szorongás, a gátlás, a védekezés és kontroll teljes, bár pillanatnyi elvesztését jelenti, a lemondás, a késlekedés feladását"

És ez csak egy nagyon tömör összefoglaló itt. A lényeg az, hogy a zh-n kaptunk egy kérdést: A könyvek olvasása során mi volt az, amit érdekesnek talált, ami elgondolkodtatta vagy amivel nem értett egyet? Hát egy percig sem haboztam, mit írjak le. Titeket mire emlékeztet ez a leírása a csúcsélménynek? Mert engem nagyon egyértelműen egy LSD trip beszámolóra... Nem, nem saját élmény alapján, de épp elég addiktológiát tanultam ahhoz, hogy ez a párhuzam nyilvánvaló legyen. És bizony kifejtettem a dolgozatban, hogy a drága Maslow kolléga által nagy erőfeszítések árán definiált csúcsélmény fogalom erős átfedést mutat bizonyos párezer forintért megvásárolható örömökkel. Mellesleg nem én voltam az egyetlen, aki pszichoaktív szerekkel állította párhuzamba a jelenséget, és volt, aki az orgazmushoz való hasonlatosságát ecsetelte - vigyázz, ha huszonévesek véleményét kérdezed kétértelmű témákról.

A kellemetlen az egészben, hogy tanára válogatja, ki mennyire nyitott az ilyen témákra. Azért alapvetően maga a szerhasználat nem lehet tabu egyik tanárnál sem, de az már más kérdés, hogy hogyan vélekednek a pszichoaktív szerek terápiás alkalmazási lehetőségeiről. Hát a zh utáni órán a drága tanerő kifejtette, hogy bár nagy gondolkodónak tartja Timothy Learyt (az LSD gyógyászati célú felhasználásának úttörője, alkalmazója), szakmai szempontból semmiképpen nem tud vele egyetérteni. Ami nem gond, csak remélem nyitott lesz az értékelésnél azokra a gondolatokra is, amiket saját értékrendjével összeegyeztethetetlennek tart... ha már egyszer ő kérdezte a véleményemet.

Jóideje keresünk már Anyával valamilyen jótékonysági formát, ami minden igényünknek megfelel, mert bizony vannak igényeink. Nem akarjuk, hogy egyszeri adomány legyen, amit csak felél valaki. Nyomon akarjuk követni az adomány sorsát, nem akarjuk, hogy "elkallódjon, elsikkasztódjon". Valamint nem akarunk egy harmadik világbeli helyzetet orvosolni, hanem valami közelebbit, nekünk fontosabbat szeretnénk támogatni. Ilyen igényekkel azért nem könnyű megtalálni a jótékonyságnak a megfelelő formáját, mert a legtöbb szervezet csak beszedi a pénzt és nemhogy visszajelzést nem ad, de még az is kétesélyes, hogy vajon eljut-e a pénz a szánt helyre.

Időbe telt, de megtaláltuk a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesületet. A program lényege egyszerű: Moldvában soha nem volt magyar tannyelvű oktatás, sőt az elmúlt évtizedekben spontán és erőszakos nyelvi és kulturális asszimiláció jellemezte a csángók helyzetét. A hivatalos román vélemény szerint ők elmagyarosított románok, de az Európa Tanács 2000-ben megfogalmazott ajánlásában elismeri, hogy Moldvában egy archaikus magyar kultúra él. Az egyesület segítségével egy itt élő gyerek "keresztszülőjévé" lehet válni azáltal, hogy az anyanyelvi oktatását fizetjük. A pénz a tanárok bérét, a termek fűtését, fenntartását fedezi. Ezek az órák nem iskolai keretek között zajlanak, a gyerekek a szabaidejükből áldoznak arra, hogy magyarul tanuljanak. Több faluban is igyekeznek "Gyerekek Házát" létrehozni, ahol a magyar nyelvi foglalkozások mellett más hagyományörző és közösségi foglalkozásokat is szerveznek. Az egész keresztszülőség pedig nagyon is személyes, mert nem általánosságban egy gyereket támogatsz, hanem pontosan tudod, hogy melyik az a gyerek, aki a te pénzedből tanul, és tarthatod is vele a kapcsolatot. Általános iskolások támogatása esetén évente 40.000 ft a taníttatás költsége, középiskolásoknál a bentlakásos iskolák költsége miatt 150.000 ft.

Mi egy általános iskolás kislányt választottunk, mert szeretnénk az elejéről kezdeni. A héten kaptuk meg tőle az első levelet, a lapon körbe mindenhol rajzok, virágok:

Kedves Keresztszülő

Az én nevem Benke Diana és 3 osztályos vagyok.

Én járok magyarorára az iskolába.

Nekem van négy testvérem.

Szeretném hogy legyen keresztanyám.

Kérem szépen legyen a keresztanyám.

Szeretettel Diana.

Hát nem sikerült könnyek nélkül végigolvasnom a girbe-gurba betűket. Ő lett a mi keresztlányunk. És hogy miért szerettünk volna kislányt? Többek között ezért:

Idén július 9-én új taggal bővült a családunk, megszületett Zalán, a mostohabátyám fia. A büszke apukáról írtam már egyszer, most sajnos nem ilyen örömteli a mondandóm.

A kissrác tündéri, bár még csak másfél hónapos, tehát nem nagyon áll másból a gyerek, mint tejből-kakiból-alvásból. Megvannak a szépségei ennek a kornak is, ha minden fiziológiás szükséglete ki van elégítve a gyereknek, akkor nincs vele sok baj, nem mászkál el sehova, berakod a kiságyába, ott marad. Most hozták haza először a babát, én is most találkoztam vele először, eddig csak képeken láttam. Tündéri.

Az egyik nagynéni teljesen belefeledkezve Zalán babusgatásába, megjegyezte, hogy milyen hosszú ujjai vannak, biztosan művész lesz a fiú. Büszke apuka válasza: Csak buzi ne legyen.

És egyáltalán nem vicces megjegyzésnek szánta, hanem valódi aggodalommal a hangjában mondta. Nem reagáltam semmit erre, ott volt az egész család, nem állok neki kiosztani őt 10 ember előtt, de magamban nagyon megjegyeztem a dolgot. Mert mégis mi van, hogyha buzi lesz a gyerek? Mi? Akkor kevésbé fogja szeretni? Előtte cirka 20 évig imádni fogja első szülött fiát, majd egynap mikor a srác összeszedi minden bátorságát, odaáll elé, és közli vele, hogy meleg, akkor vége lesz mindennek? Össze fog dőlni a világ? Nem fogja tovább szeretni a saját gyerekét? Dehogynem.

Számtalan sokkal rosszabb dolog történhet a gyerekkel, minthogy buzi lesz, érdemes lenne inkább azok miatt aggódni - amik ellen akár még tehet is valamit. És nem kéne hagyni, hogy az ilyen és ehhez hasonló megyjegyzések odáig vigyék a dolgot, hogy apuka rosszul lesz, ha a gyerek nem akar fára mászni, és nem jön lázba a műanyag traktoroktól.

Elszomorít, hogy a legutóbbi pozitív kicsengésű beszélgetésünk után egy ilyen értelmetlen és felesleges megnyilvánuláson kell felhúznom magam. Mertha esetleg rózsaszín tütüben látta volna meg a napvilágot a gyerek, hát megértem, hogy aggódik a papa, de egy teljesen egészséges másfél hónapos kisfiú esetében mégis mire fel ez a pánik?

Az alábbi szöveg már több mint egy hónapja landolt a postaládámban. Elolvastam, kicsit elgondolkodtam rajta, végül abban maradtam magammal, hogy igen, ezzel egyet tudok érteni, és azóta is időről időre eszembe jut ez a néhány sor. Egyébként a 4K! (Negyedik Köztársaságot!), a közösségi akciók elkötelezett szervezőinek hírlevele volt ez.

A 4K! Y generációs mozgalom.

Felnőtt egy új nemzedék, amelyet Y generációnak szoktak nevezni – azok, akik a 80-as és a 90-es években születtek.

Mások vagyunk, mint az előttünk járó X generáció, ez a pragmatikus, illúziótlan, individualista nemzedék, akik a rendszerváltás első fiatal felnőttjei voltak, és akik most 30 és 50 között járnak.

A mi generációnk nem magányos lázadókból áll. Mi már radikálisan összekapcsolva nőttünk fel, az sms, a chat, a blogok és közösségi oldalak világában. Számunkra ez természetes, és nem félünk tőle. A mi generációnk nem hiszi azt, hogy az sms tönkreteszi a magyar nyelvet.

Nekünk már természetes, hogy szabadok vagyunk, és számunkra Magyarországon élni nem jelent bezártságot. A nyugati kultúra nem valami távoli dolog, ami felé törekedni kell, hanem természetes közegünk. Nem gondoljuk azt, hogy az „idegen hatások” megfosztanak attól, hogy itthon legyünk.

Nekünk ahhoz, hogy azt mondjuk, ez a mi országunk, nem kell heroikus pózba merevednünk.

A mi generációnk nem úgy lázad, mint az előttünk járó két nemzedék. Nekünk már nincs mit lerombolnunk. Nekünk újra értelmet kell vinnünk egy szétesetten kapott világba.

Az Y generáció nem követi az X generáció nihilizmusát és érzéketlen az idősebbek ideologikus moralizálására is – jöjjön az jobbról vagy balról.

Minden generációnak van egy karaktere, amit a közös tapasztalatok alakítanak ki. Az Y generáció most kezd láthatóvá válni. Most kezdi hallatni a hangját, és kezd hozzáadni egy új színt Magyarországhoz.

A 4K! Y generációs mozgalom: ebből a közegből nőtt ki és ez a nemzedék talált benne önmagára. A 4K! az Y generáció eszköze, hogy a maga képére formálja a világot, amiben él.

Függetlenül az egésznek a 4K!-s vonatkozásától, és csak erre az Y generációs dologra koncentrálva, egyetlen gondolat bukkan fel bennem: igen! Ez az, amit már régóta szeretnék megfogalmazni, csak kicsi vagyok ehhez. Ez az, amit annyi meddő vita alatt próbáltam elmagyarázni, csak nem ment. Most hogy kicsit utána olvastam, megtaláltam Tari Annamária (ki más) könyvét is a témáról, ami idén jelent meg. Még pontosabban megfogalmazva ez az Y generáció az 1982-1995 között születetteket foglalja magában. Gyakran nevezik őket "ezredfordulós" generációnak is. A számítógépekkel együtt nőttek fel, szinte "technológia-őrültek", számítógép nélkül nem tudják elképzelni az életüket. Ugyanakkor igen gyakorlatiasak, már iskoláskorukban volt saját mobiltelefonjuk és remekül eligazodtak az interneten is.

És igen, én már nem tudnám elképzelni az életem számítógép és internet nélkül, és korántsem csak a szórakozás miatt. Ha bármire kíváncsi vagyok, tudom, hogy pár perc  alatt mindent megtudhatok ami érdekel, és erről a kényelemről nem mondanék le semmi pénzért. És igen, az előttünk járó generációra még rányomta a bélyegét a rendszerváltás. Nekem (nekünk) ez már csak történelem. '88-ban születtem, nekem nem mond semmit a szocializmus azon kívül, amit megtanultam róla. Ahogy annak se, aki még '82-ben született, talán már kisiskolás volt a rendszerváltáskor, és fogalma sem volt arról, hogy mi történik körülötte. Mi már nem vágyódunk el innen (vagy ha mégis, akkor nem azért, ami miatt az előző generációk). A külföldre költözés volt az a téma, amiről a legtöbb meddő vitát folytattam, és próbáltam elmagyarázni, hogy számomra miért nem opció a kiköltözés.

És most egyszerűen csak örülök, hogy rátaláltam erre a fogalomra, és hogy látom, vannak emberek, akik foglalkoznak ezzel a témával, és hogy úgy tűnik, nemcsak én gondolkodom így :).

Egy gyors magyarázat, ami a címet illeti: "Európai uniós közpolitikai irányelv, amelynek (...) célja annak vizsgálata és jobb megértése, hogy egyes közpolitikák milyen – adott esetben eltérő – hatással lehetnek nők és férfiak helyzetére, illetve ennek figyelembevétele a további közpolitikák megalkotásánál."

Namármost. Az óvodai nevelés kormányzati határozatban rögzített alapelvei között mostanáig ez a félmondat szerepelt: az óvodai nevelés „tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését, elősegíti a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos előítéletek lebontását.”

Helyette mostantól ez a tagmondat szerepel a szövegben: „nem ad helyet az előítéletek kibontakozásának sem társadalmi, sem nemi, sem egyéb értelemben.” A módosítást Hoffman Rózsa, KDNP-s színekben versenyző oktatási államtitkár így indokolta: a korábbi fél mondattal „az úgynevezett gender-ideológia alapjait vetették volna meg, mely az egyenlőség jegyében értelmetlennek tartja a nemek megkülönböztetését”, és azt sugallták volna, „hogy a nemi meghatározottság tudatosítása hiba lenne az óvodai nevelésben”, ami viszont „vitatható irányba befolyásolhatta volna a gyermekek erkölcsi, szellemi fejlődését.”

Nagyon szeretném, ha valaki elmondaná nekem, mégis mi az a gender-idológia. Habár csekély Google használattal magam is megtaláltam a választ a kérdésemre, többnyire egyházi, egyházhoz közeli publikációk alkalmazzák, és úgy tekintenek rá, mint egy olyan törekvésre, aminek a nemek közti különbségek megszüntetése a célja, "nemtelen" emberek nevelése. Remélem nem csak én látom a méretes ellentmondást...

Eleve, a gender mainstreaming nem egy ideológia. Szerintem a definícióból is nyilvánvaló, hogy ez nem egy világnézet, ez egy elv. A lényege az, hogy ne neveljük bele a kölykökbe azt, hogy a lányoknak főzni/mosni/takarítani/urukat ellátni kell, és hogy a fiúk csak akkor férfiak, ha fára másznak és traktort vezetnek. Nem arról szól, hogy ne legyen különbség fiúk és lányok között, és nem az a célja, hogy a nemek teljesen eltünjenek, és valami furcsa androgünt nevelve mindannyiunkból naponta változtassuk a nemünket. Csak azokat a hatásokat szeretné kiszűrni ami miatt még mindig jelentősen alacsonyabb bért kapnak ugyanazokért a pozíciókért a nők, mint a férfiak, ami miatt még mindig sokkal kevesebb nő dolgozik vezető pozícióban, döntéshozói szerepkörökben. Nem ördögtől való gondolat ez, a nemi sztereotípiáknak, és azoknak a hosszú távon káros hatásainak a megszüntetését célozza. Mondhatnám üdvözlendő gondolat. De nem, van aki meglátja ebben az erkölcstelent, a nem Istentől valót, és farkast kiállt.

Nem látom, mennyivel jobb az új megfogalmazás. Mit jelent a "sem egyéb értelemben"? És a magyarázat... vitatható irányba befolyásolja a gyerekek erkölcsi fejlődését, ha nem tudasítjuk bennük a nemi szerepeket? Tehát ha azt sujkoljuk a kislányoknak, hogy "márpedig te ha nagy leszel, akkor feleség leszel, és a háztartás lesz a legnagyobb gondod", akkor valami mélyen azt mondja bennem, hogy szembe megyünk a gender mainstreaming szellemiségével. Vagy csak én érzem ezt így?

A bejegyzéshez itt és itt olvasgattam, az idézetek is innen származnak.

Tulajdonképpen azóta is döbbenten nézek magam elé. Teljes mértékben automatikusan, egy másodpercnyi habozás, vagy átgondolás nélkül vágtam rá a választ a kérdésére.

Van egy srác az egyetemen, főleg utolsó éven lettünk jobb ismeretsége. Több együtt-partizás, beszélgetés. Kedvelem, jófej. 

Már korábban is beszélt róla, hogy nyáron jön majd Miskolcra, és milyen jó lenne találkozni, megmutatnánk neki a várost, elvinnénk bulizni, ilyesmi. Ez nekem szólt, meg még néhány lánynak - vagyunk többen is miskolciak. Csöngött ma a telefonom, és ő keresett. Meglepett, elképzelni nem tudtam, miért hív. Tudom mivel van most nyáron elfoglalva, gondoltam biztos valami segítség kell neki. Mindegy, telefon felvesz:

- Szia!

- Na sziaaaaaa! Figyelj csak, te Miskolcon vagy most?

- Nem.

- Ó, de kár. És tudsz valakit, aki esetleg ott van most?

- Hát, esetleg XY, próbáld meg őt.

- Oké, köszi! Akkor Szigeten majd találkozunk! Szia!

- Igen, szia.

Pedig de, itthon vagyok. És meg sem fordult a fejemben, hogy ezt mondjam. Konkrétan tényleg gondolkodás nélkül vágtam rá a nemet. Fogalmam sincs miért...

----------

Ennyi, továbbra sem tudok mit kezdeni ezzel, nem tudom mi történt, és miért mondtam ezt. De holnaptól már tényleg nem vagyok itthon, pár napra irány a Balaton! Mivel pont akkorra mondanak egy jó kis hidegfrontot, viszek sok sorozatot, meg mobilnetet, hogy túléljük valahogy :).

Megvolt és nagyon jó volt. Röviden ennyi :). Nem is tudom, hogy miről írjak, hosszú volt a hétvége, iszonyatosan kimerültem a végére, de minden percét élveztem.

Azzal kezdődött az egész, hogy múlt héten rengeteget takarítottam itthon, meg tervezgettem, mert egy baráti látogatás volt az egész hétvégének a kerete. Három egyetemi csoporttársam/barátnőm jött el hozzánk "vidékre", és hát készülni kellett. Ki hol fog aludni, mit fog enni, és mit fogunk csinálni. Az utolsóval volt a legkevesebb gond, mivel a hétvége fő eseménye a tokaji fesztivál látogatás volt.

Péntek délután érkeztek meg a lányok, tartottunk egy kis Miskolc-városnézést - még engem is meglepett, hogy helyenként milyen jól néz ki az Acélváros :). Este teraszon fröccsözés volt, éjfélkor megleptek ajándékokkal, amit én hosszú percekig nem értettem, hogy mégis mit akarnak tőlem... aztán csak leesett, hogy igen, megint egy évvel öregebb lettem.

Szombat délelőtt indultunk Tokajba. Az állomáson összeszedtünk még egy barátnőt, akit aztán Tokajba érve el is hagytunk, és csak hazainduláskor futottunk vele össze legközelebb. Tokajban kerestünk egy szimpatikus pincét - igazából én mindig oda megyek. Nem a legolcsóbb, de talán nem is baj. Bármennyire is termelői ár, a 2 liter/500 ft talán mégiscsak túl kevés. Ebben a pincében 900ért adnak 2 litert - ilyenkor Tokajban 2 liter az egység, nincs más - és nagyon finom. Idén a hárslevelű volt a sztár nálunk. Sajnos iszonyat meleg volt, mi meg csak ittuk a fröccsöt, de szerencsére a jó bor nem okoz komoly fájdalmakat - sem aznap, sem másnap.

Miután kellően vidám állapotba kerültünk, bementünk a fesztiválra is. Előre kiírtuk a programból, hogy mikor milyen koncertre kell mennünk. Elég szoros beosztást készítettünk, és egészen meglepő, milyen jól tartottuk magunkat hozzá. Magashegyi Underground koncerten kezdtünk, ami azért nagy kedvenc, mert a zenekarnak nagyjából 3/4-e a régi Kaukázus, és ezzel mindent elmondtam :D. Utána Barabás Lőrincre mentünk. Nem volt velük az egyik korábbi énekes, Sena. Erre vonatkozott az alábbi párbeszéd:

Barátnő1: Hol van Sena?

Barátnő2: '94-ben meghalt a versenypályán.

Hát nem mindenki Lőrinc rajongó :). Utána mentünk Óriás koncertre. Hát hogy én ezt eddig miért nem ismertem... imádom. Új szerelmeim. Iszonyat jó koncert volt. Még viszonylag korán volt, 6 körül, kevesen voltak, így megszálltuk az első sort és hatalmasat buliztunk. Óriás után meghallgattuk az Iron Maidnem beállását, de mennünk kellett mert már várt ránk a Quimby, amit az egész nap fénypontjának szántunk. Egyik barátnő volt olyan hihetetlen jófej, hogy rendszeres agymenéseinket videó formájában rögzítette, amiket tegnap végignézve megállapítottuk, hogy ezek örökre összekötnek minket, mert soha nem kerülhetnek nyilvánosságra. A Quimbyn nagyjából 5-6 videót is csinált. Egy isteni klippet lehetne azokból összevágni, és betegre nevetném magam rajta, ha nem mi lennénk ott...

Quimby után Depresszióra mentünk volna, de fél szám után ott hagytuk. Kiderült, hogy mi nem szeretjük a Depressziót... jobb később mint soha :). Aztán Brains-re mentünk, amit nem ismertem eddig, és ezután sem fogok sokat bulizni rájuk - nem jött be. Szerencsére nemcsak nekem nem, a négyfős társaságból 3-án hagytuk ott. Aztán a Fish! koncertjén gyűltünk össze újra mind, ami sajnos túl sokat késett, így csak pár számot hallottunk tőlük. Várt ránk a nagykoncert, Ákos. Hát őt is csak egyikünk szerette, de azért mentünk... vitt a tömeg :). Annyira nem is volt rossz, de még mindig nem vagyok Ákos-rajongó. Eddig volt a tervezett programunk, ezután az volt a terv, hogy keresünk valami táncolós zenét reggelig, illetve az első vonatig, konkrétan 5.20-ig. Na ez a táncolós buli volt a Rewind. Palotai és MC Zeek. Utánaszámolva... kb 4 órát buliztunk rájuk. Elméletileg mi nem szeretjük az ilyen zenét... ennek ellenére nagyon jól szórakoztunk. Azóta is csak azt emlegetjük. Aztán vasárnap reggel haza, és ágyba bedőlés. Dél körül keltünk, de olyan pocsék állapotban voltunk, hogy még kinevetni se volt erőnk egymást. Nem volt semmi hangunk, minden porcikánk fájt... de legalább másnaposság nem volt. 

Aztán a lányok vasárnap este hazamentek, de még hétfőn is ramatyul voltunk mind. Ez van, nem vagyunk már 18 évesek :). Meg igaz az is, hogy 17 órát buliztunk végig megállás nélkül... Összességében nagyon elégedett vagyok ezzel a szülinappal, és a fesztivállal is. A Hegyalja nem egy nagy fesztivál, mondhatnám kicsi, de eddig mindig itt voltak a legjobb bulik.

Régen utáltam fodrászhoz járni, egy egészen egyszerű okból: ott beszélgetni KELL. Ami alapjában véve nem is lenne akkora probléma, csakhogy az összes eddig utamba kerülő fodrász beszégetési témája a következőkre korlátozódott: kozmetika (mit szedess ki és festess be az arcodon), pasik (akár enyém, akár övé, kizárólag a szaftos részletekre korlátozódva), az előző heti Story, Best és Hot bármely cikke. És én akárhogy is igyekeztem megfelelni a környezeti elvárásoknak, nem sikerült. Így aztán egyrészt rendszeresen cserélgettem a fodrászaimat, másrészt utáltam fodrászhoz járni, és próbáltam minél rövidebbre fogni a látogatásaimat. 

Mígnem rátaláltam arra a nőre, aki mellett meg tudtam állapodni, és már évek óta tart a kapcsolatunk - tökéletes harmóniában. Az első néhány hónapban egyszerűen csak nem beszélgettünk - azonkívül, hogy mit csináljon a hajammal. Őt se zavarta a csendes munka, én meg kifejezetten örültem neki. Idővel azért erről-arról szót ejtettünk. Egyszer elmesélte, hogy meghívták egy buliba, de nem akar elmenni. Azzal győzködték, hogy milyen jó lesz, sok ember, majd jókat beszélgetnek. Ő meg szinte kifakadt, hogy hát egész nap, munkaidőben nem csinál mást mint beszélget, a szabadidejében már végképp nem akar beszélgetni, az neki munka. Szívesebben megy haza, és olvas egy jó könyvet. Először megdöbbentem, eszembe se jutott, hogy így érezhet, de teljesen megértem. Ekkortól kezdve viszont egyre többet beszélgettünk. Autodidakta módon tanul(t) angolul, állandóan angolul olvas, és őszinte lelkesedéssel osztja meg mindig a legutóbbi olvasmányélményeit. Én meg örömmel meghallgatom, gyakran hoz nekem könyveket, amiket jól megbeszélünk, mikor visszaviszem. Hihetetlen számomra, hogy a fodrászommal intellektuális beszélgetéseket folytatok, de imádom.

Mindemellett olyat tud... Hajmosáskor, ha nincsenek sokan, és éppen jókedve van, megmasszírozza a fejemet. De úgy... minden stressz azonnal elmúlik. Varázsujjai vannak. És még ez se minden. Mert elég annyit mondanom, hogy "most legyen jó rövid a hajam, már fuldoklom tőle ebben a kánikulában, meg valami olyan fazonú, hogy magától is álljon valahogy, ne legyen vele sok munka, és a színe meg legyen picit sötétebb mint legutóbb", és ennyi instrukció, meg néhány perc gondolkodás után tökéletesen megvalósítja a nekem legmegfelelőbb frizurát.

Voltam ma nála megint. Senki nem volt rajtam kívül, így kiadós masszázst kaptam. Mikor a hajamat csinálta, félve kérdezte meg, hogy nem ismerem-e véletlenül a Big Bang Theory című sorozatot. Hát mondom naná, kedvencem! Felragyogott az arca, és onnantól kezdve nevetve elevenítettük fel a kedvenc részeinket a sorozatból. Elmesélte, hogy mennyire utálja azokat a vendégeket, akikkel csak a karfiol áráról lehet beszélgetni, és milyen felüdülés mikor én jövök, és lehet végre normális dolgokról is. :) Jólesett.

Olyan hálás vagyok érte, hogy megtaláltam őt, képes vagyok mindig úgy szervezni a fodrászhoz járásomat, hogy itthon legyek, mert ő ugye Miskolcon van. Ja, és gondoltad volna, hogy ez a nő 49 éves? :)

Nagyon hatékony voltam ma. Anya vért akart adni, így elmentünk a közeli hipermarketbe, ahol éppen véradás volt. Én most nem csatlakoztam hozzá, hanem amíg őt csapolták, addig megvettem a fesztivál jegyeket, visszaváltottam az üvegeket, megkerestem a szelektív gyűjtőt az elemeknek, partonoknak, majd felszedtem édes jó anyámat, aki ekkorra éppen 4,5 deci vérrel volt könnyebb. Kitalálta, hogy vesz nekem egy új aksit a laptopba - nagyszerű ötlet, valószínűleg megunta az állandó nyafogásomat, hogy már alig bír többet a gép 1 óránál táp nélkül.

Szóval, legutóbb bedobtak egy hirdetést, hogy fent nevezett hipermarketben nyílt egy akku-bolt. Na, akkor keressük meg. Meglett hamar, ránézésre icipici bolt, nem is bolt, csak egy pult, meg mögötte néhány polc. Na mondom, próbáljuk meg, de azért nem sok esély van arra, hogy csak úgy kapunk egyet. Odaálltunk a pult elé, mögüle előbukkant az Eladó, én meg néhány másodpercig elfelejtettem levegőt venni :D. Szóval hogy én tényleg úgy gondolom általában, hogy egy pasinál nem számít annyira, hogy hogy néz ki (egy régi barátnőm nagymamája mondta ezt nekem egyszer: a fiú csak egy fokkal legyen szebb az ördögnél), de akkor is vannak szép pasik :). Nem részletezném azt a mosolyt és szőrzetet, amivel a fiatalember rendelkezett, de emlékezetes volt.

Na most tessék elképzelni, amint két nő laptop aksit vásárol... És nem! Rácáfoltunk a srác minden előítéletére, najó, főleg anyám, azért mégiscsak informatikus, én meg tudok bólogatni. A lényeg, hogy kellemesen elcsevegtünk a sráccal amíg kereste az adatbázisában az aksit, és viszonylag hamar meg is találta, majd az icipici boltjában hátranyúlt és a világ legnagyobb természetességével azonnal előhúzta a nekem kellő darabot. Na itt szó szerint ledöbbentünk a varázslattól, de beismerte, azért saját magát is meglepte, hogy azonnal megtalálta. Oké, kérjük, fizetés. Anya elővesz egy vadonatúj bankjegyet, átadja, és innentől idézném a párbeszédet:

Pasi: Hát ez még ropog!

Anya: Ja, ma reggel nyomtattuk otthon. ... A többit így adom apróba, nem baj?

Pasi: Dehogy. Érmeverő is van otthon?

Anya: Van, persze.

Pasi: Hogy lehet ebbe a családba bekerülni?

Anya: Hát itt van a lány, még eladó!

Pffffff.... na mondom szép. Köpni-nyelni nem tudtam. Leginkább azért, mert nem volt számomra közömbös a pasi. Mindenesetre ők jót nevettek, én meg szerintem jót pirultam... A pasi még mondta, hogy akkor tartana képzést a használatból, hogy minél hosszabb életű legyen az aksi, anyám meg egyből tol előre, hogy nekem mondja, enyém lesz. Pasi vigyorog, kérdezi hogy tegeződhetünk-e, hát mondom naná :). Adtam a bölcsészt (nem nehéz :D), ő meg lelkesen magyarázott.

Távozás után azért megállapítottuk, hogy jó kis haszonkulccsal dolgozik a pasi, neten láttunk olcsóbban is, de kétségkívül el tudta adni :).

Nem titok, hogy vannak meleg barátaim. Nem egy, nem kettő, és van köztük olyan, aki nagyon közel áll hozzám, és igazán jó barát. Éppen ezért bár saját személyem okán nem vagyok érintett semmilyen intoleráns vagy diszkriminatív történetben, a barátaim miatt azért mindig is szívügyemnek éreztem, hogy azt a nagyon keveset, amit én megtehetek azért, hogy őket minél jobban elfogadják, azt meg kell tennem. Na nem mintha nagyon aktív lennék, és számtalan egyesületben dolgoznék ezért - mert sehol nem teszem, ez inkább szemléletformálásban jelenik meg.

Meglepődve (és örömmel) tapasztaltam mostanában, hogy az emberek egyszerűen kompetensnek éreznek engem a témában pusztán attól a ténytől, hogy pszichológiát tanulok. És tulajdonképpen jogos is ez a feltevés, hiszen ez nálunk 'tananyag', és próbálom ezt a legkevésbé pejoratív értelemben használni most. Mármint érted, tanulunk a homoszexuális párkapcsolatokról ugyanúgy mint a heteroszexuális kapcsolatokról. És az is igaz, hogy ahol lehetett, ott úgy irányítgattam a tanulmányaim, hogy minél több helyen találkozzam a témával, így például utolsó félévben tök érdekes tanulmányokat olvastam a melegek és a vallás viszonyáról.

Csakhogy, azért nem mindenki tudja ám, hogy kiterjedt meleg baráti körrel rendelkezem. Például a szüleim. Anya tudja, ő ismeri a barátaim jórészét, volt akiről hamarabb tudta hogy meleg, mint saját maga. Ám Apa nem igazán ismeri a barátaimat. Sok éve nem élünk már együtt, ez így alakult, és ez azt is jelenti, hogy ha mesélek is neki a barátaimról, nem hangsúlyozom neki a szexuális identitásukat - mert milyen jogon tenném meg. És ugyanez igaz Apa családjára. A hétvégén Apáéknál voltunk, és a Feleségének a Fia (aki tulajdonképpen a mostohabátyám, bár soha nem tekintettem rá így), ráharapott egy kifejezésre, ami véletlenül kicsúszott a számon. Meccset néztünk, és mutattak egy szurkolót, aki láthatóan annyi nemzetnek drukkolt, hogy nem lehetett eldönteni, a pályán lévők közül mégis kit támogat, és erre mondtam azt, hogy na ez aztán az identitás válság.

És ez a kifejezés, hogy 'identitás válság' azonnal a melegeket jutatta eszébe, és már áradtak is belőle a kérdések. Hogy én ugye tanultam a témáról - Hát igen. Hogy akkor magyarázzam már el neki, hogy ez meg az hogy működik, ő ezt nem érti, hogy van ez, miért így és hasonlók. Ő a kérdéseit a bennem látott pszichológusnak (hallgatónak) tette fel, mert fogalma sincs az én 'személyes érintettségemről', én pedig a legjobb tudásom szerint igyekeztem válaszolni a kérdéseire, ami nem csak a tanulmányaim visszamondását jelentette. És bár először nagyon furcsa volt erről beszélgetni vele, de tudatosítanom kellett magamban, hogy ő tényleg csak kíváncsiságból kérdez, és a megértés iránti vágy vezeti. És hogy ez mennyire jó! Hogy hosszasan el tudtunk erről beszélgetni úgy, hogy semmi negatív megnyilvánulás ne hangozzon el, hogy ne legyen minősítés a mondatokban, a kérdésekben - pedig azért elég más világot képviselünk. Legalábbis azt hiszem, nagyon nem ismerjük egymást.

Szóval végül rájöttem, hogy a tolerancia valahol itt kezdődik, a megértés iránti vággyal. Hogyha valamit nem úgy szemlélünk, hogy csak baromság lehet, ha nem értjük, hanem eljutunk oda, hogy valami értelme csak van ennek, ha ennyien vállalják az ezzel járó megkülönböztetést, és akkor inkább megpróbálja megérteni, semmint hogy elkezdjen gyűlölködni. És külön örültem, hogy ez nem egy kétszemélyes beszélgetés volt, hanem a család többi tagja is hallotta, mert az ő full-hetero közegükben egy intelligens párbeszéd igenis szemléletformáló lehet. És annak is örültem, hogy kiállhattam az összes meleg barátomért, még akkor is, ha rajtam kívül senki nem tudta, hogy én éppen értük állok ki.

Van az a típusú srác, aki... így akartam kezdeni, és csak általánosságban beszélni róla, de akkor is nyilvánvaló lenne, hogy pontosan egy emberről szól minden leírt szó.

Van egy alaphelyzet, miszerint napjaim nagyrészét egy olyan közösségben töltöm, ami úgy nagyjából 80%-ban kislányokból, és 20%-ban kisfiúkból áll. Elég jól ismerem az ilyen környezet jellemzőit, már gimiben is ilyenhez volt szerencsém, de azért az nyilvánvaló, hogy ez a felállás nem sokat segít abban, hogy közel azonos számú kisfiú és kislány barátot tartsak. Sőt. És ez a tény, nemcsak a fiúbarátok felhalmozását nehezíti, hanem a pártalálást is. Ráadásul a pszichológiát tanuló fiúk nem egyszer elég furák. Jó, ez nem csak a fiúkra igaz :).

Vannak azok a fiúk, akik szociálisan teljességgel alkalmatlanok bármiféle "kapcsolatra", egyszerűen süt róluk, hogy nincs velük minden rendben, engem személy szerint rettegés fog el, ha például leülnek mellém. Mondjuk szakmai környezetben érdekes rajtuk a különböző személyiségzavarok jellemzőit tanulmányozni, de az én ízlésemnek ez kissé perverz. Szóval annak a bizonyos 20%-nak a negyede kiesett.

Aztán vannak azok a fiúk, akik annyira én-azonosak, stabilak, megbízhatóak (nagyjából a főnyeremény kategória), hogy éppen ezért több éves boldog párkapcsolatban élnek. Kiábrándító. Egyrészt azért, mert létükkel bizonyítják, hogy igenis van ilyen, létezik az ilyen pasi, de egyben azt is, hogy már rég lekéstél róla. Barátkozni persze lehet velük, remek barátok vállhatnak belőlük, ha életük párja nem túl féltékeny, de az alapvető cél nem a barátság lenne... A pszichós fiúk fele itt kiesett.

Aztán egy másik kategória a melegek. Hasonló az előzőhöz, remek barátok, de ennyi. A szak jellegéből, meg az egész légkörből adódóan vannak nálunk jópáran, kedvencem az a tanárséged, aki 'I love boys' feliratú pólóban bukkan fel időnként, és jobb bulikon tekintélyes tanárnők ölében táncol :). Ezzel azt hiszem sikerült leírnom a környezetet. De a potenciális pasik vészesen fogynak...

Az utolsó kategória az, akivel a legtöbb gondom van. Az a fajta srác, aki kellően jóképű ahhoz, hogy ezzel tisztában is legyen, és ahol csak tud, ezzel visszaéljen. Észlelte, hogy nincs komoly konkurenciája, kevesen rendelkeznek hozzá hasonló adottságokkal, és mivel lány bőven van, akármekkora háremet tarthatnak úgy, hogy egymást ne zavarják. Bár a háremek igazából átjárhatóak, nem kell elköteleződni senki mellett. Ez a típus az, akinek már megvolt nagyjából a fél évfolyam, de legalábbis közelít a minta a reprezentatívhoz, és ennek ellenére még mindig bárkit megkaphatnak. Jó, többnyire bárkit. Minden exükkel jó viszonyt ápolnak, de hatalmas link alakok. Nem azt mondom, hogy női szívek százait törik össze, mert mindenki van annyira intelligens, hogy tudja, tilos beleesni egy ilyen srácba. De a kínálkozó lehetőséget azért kevesen utasítanák vissza. Így érik el, hogy a lehető legkisebb energiabefektetéssel, csupán néhány mosoly és kedves szó áráért megkapjanak minden segítséget mindenkitől, korábban megírt dolgozatokat, összegyűjtött anyagokat, bármit. És én egy percig nem tudok ezért neheztelni rájuk. Oké, többesszámot írok, mert többen is működnek így, de valójában csak egy emberre gondolok, akivel nekem van "közelebbi" kapcsolatom.

Túlságosan negatív kép lett ez így az utolsó csoportról, nem ilyenek ők azért. Nagyon jófiúk, egyáltalán nem csak az egyetem megúszására használják sármjukat, kapcsolataikat éppen aktuális érdek nélkül is őszintén fenntartják, csak éppen tisztában vannak helyzeti előnyükkel és nem félnek élni ezzel. Talán egyszer megpróbálom majd mégegyszer bemutatni az én megbízhatatlan és link barátomat, aki kevés olyan dolgot kérhetne, amit ne tennék meg. És nem panaszkodni akarok ezzel, hogy szegény én, kihasználnak, mert dehogyis. Ez kölcsönös, én is nyerek a dologgal. Legtöbbször például a figyelmét, amivel együttjár a többi lány gyűlölködő pillantása és méltatlankodása, hogy miért én, és miért nem ők. Már ezért bármikor megéri :).

Épp a következő záróvizsgámra készülök, és meglepett, hogy A lélek betegségei című igen méretes hőseposz (több mint 800, A/4-es méretű oldalka), micsoda öniróniával és cinizmussal határozza meg a normalitást:
 

Normális állapot

Domináns tünettan: Károsodás nélküli munkahelyi, szociális és szexuális működés legalább egy vagy több éven át, mely alatt az egyén mentes mindenféle neurotikus vagy pszichotikus tünettől, pl. szorongástól, depressziótól, hallucinációtól vagy téveszméktől. Az ítélőképesség jó, az önértékelés magas. Kialakulásának ideje: világrajövetel. Előfordulása inkább a huszadik század első felére tehető, megjelenése manapság már ritka.

Na kezeket fel, aki ezek után azt mondja magáról, hogy ő bizony normális :).

Van egy nagyon régi barátnőm, akivel 12 évig osztálytársak voltunk, aztán érettségi után két évig együtt is laktunk, és akkor a nővére is csatlakozott hozzánk. Tavaly augusztusban költöztek el tőlem a lányok, de ennyi év alatt a szüleink is jó barátok lettek – két egyedülálló anyuka, hamar egymásra találtak. Az én kapcsolatom a lányokkal egy kissé megszakadt, de anyáinkon keresztül azért hallunk egymásról.

Legutóbb a két anyuka színházba ment, ahova is a lányok anyukája hozni akart egy pasit. Ez valami last minute szervezés volt, az előadás előtt próbáltak meg neki még egy jegyet venni, de nem tudtak, így a pasi hazament. Na izgi téma, ki az a pasi, szóval Anya kifaggatta. Kiderült, hogy nyáron ismerték meg az Operafesztiválon, egy 30as fogorvos, a lányokra mozdult rá, de ők a legkevésbé sem érdeklődtek iránta, így a pasi az anyjuk nyakán ragadt, aki egyszerűen csak nem akart bunkó lenni, így beszélgetett vele. Na azóta is beszélgetnek viszonylagos rendszerességgel. Anyám meglátása szerint a másik anyuka csak melegen tartja a pasit addig, amíg valamelyik lánya úgy nem dönt, hogy épp szüksége lenne egy 30as fogrovosra, mondjuk családalapítás céljából…

Én egyrészt őszintén sajnálom szerencsétlen pasit, hogy anyukákon keresztül próbál nőt szerezni, másrészt megjegyeztem Anyának, hogy ő is tarthatna nekem így melegen egy harmincas fogorvost családalapítási célokra, de azt mondta, hogy tartsak magamnak… :)

Idegesítőek. Nem nagyon fiatalok, épp csak 2-3 évvel fiatalabbak nálad, de attól még meg tudnád fojtani őket. Bármit tesznek vagy mondanak, csak egy dolgot érzékelsz belőle: kis-hülye-picsák,-te-jó-ég-milyen-öreg-vagyok.

Ehhez nincs joguk. Persze felfoghatnám úgy is, hogy milyen jó, hogy én már érettebb vagyok náluk, többet éltem, többet tapasztaltam, büszkének kéne lennem. De mégsem ez az első gondolatom, hanem az, hogy mennyire üresfejűek. Nem szeretem az üresfejű embereket. Főleg ha lányok és fiatalabbak nálam :).

A poszt kiváltója a tegnap esti szülinapi buli vendégköre.

Újabb klasszikusban merültem el a napokban, és ezúttal mélyen beleástam magam a témába. Nagy Tim Burton (és Johnny Depp) rajongó vagyok, így mindenképpen meg kellett néznem az új filmjüket, az Alice in Wonderland feldolgozást. Csakhogy az első kritikák nem voltak túl lelkesek, és abban megegyeztek, hogy jól kell ismerni az eredeti történetet ahhoz, hogy ezt értékelni tudd.

Az eredetit egyszer régen még olvastam is, de akkor inkább nyelvtanulási célból, és a történet kevéssé maradt meg, szóval kerestem régi Alice filmeket, amik még autentikusak. Hát sikerrel jártam. Az első amit megnéztem, az a Walt Disney 1951-es filmje volt. Na hát az egy csoda. Gyönyörűen rajzolt, igazi Disney. Alice egy idegesítő kis picsa, de ki bánja, ha rendszeresen felbukkan  Mad Hatter meg a színpompás Cheshire Cat.

Majd véletlenül rábukkantam egy igazi gyöngyszemre, egy 1915-ös(!) Alice in Wonderlandre. Nem akartam hinni a szememnek... de tényleg. Fekete-fehér, némafilm, ahol időnként a fekete képernyőn jelennek meg a párbeszédek. Az összes állatszereplőt jelmezbe öltözött emberek alakították, és összességében is az egész nagyon... primitív volt. Hogy gondolták, hogy olyan technikai háttérrel egy ilyen történetet érdemes megfilmesíteni? Persze, ez nyilván csak utólag tűnik így, de lenyűgöz a bátorságuk, meg a hitük a filmezésben.

Végül csak eljutottam a Tim Burton féle verzióig. Tény, hogy ismerni kell a történetet, mert ez nem az a történet, hanem 13 évvel később játszódik, Alice már felnőtt, és éppen megkérik a kezét. A karakterek szerencsére igazi Tim Burton lények lettek, és nagyjából megmentik a filmet. Elég fura ötlet a végére Alice-ből harcos amazont csinálni, de belefér, viszont a Mad Hatter győzelmi táncát(?) nincs ami megmagyarázza... A két királynő egyárant zseniális, de a történet ettől még lapos. 

(Arra gondoltam közben, hogy a hernyónak olyan Alan Rickman hangja volt, és megnézve a stáblistát, tényleg ő volt az :))

Összességében nem egy rossz próbálkozás, amit Tim Burtonnek hoznia kell, azt hozza, de nem teljesíti túl.

Illetve kettő. A két lakótársam. Mindketten hazamentek a hétvégére - éljen, végre egy kis magány -, és mielőtt elmentek a konyhát  nyilván rendberakták...

Ja, rendberakták. Van valami hülye fogalomzavar a fejükben a rendről... szerintük rend (és tisztaság!) van a konyhában akkor, amikor egy szelet kenyér hever árván a pulton, néhány koszos edény búslakodik itt-ott, a pulton ismeretlen eredetű (és ettől csak még ijesztőbb) foltok vannak a szivárvány minden színében, és helyenként kávé szemek dobják fel az összképet...

De az egészben a kedvencem... a sütő. Még vasárnap este szólt K.L., hogy ne ijedjek meg a sütőtől, csak szódabikarbónát (vagymit) szórt bele. Merthogy tartunk a sütőben néhány igen makacs szennyeződést, amik eddig mindenféle vegyi támadásnak ellenálltak, pedig a nehéztűzérséget vonultatjuk fel velük szemben. Mondom oké, nem gáz, úgyse terveztem sütni, felőlem áztasd nyugodtan. Erre ma este (pénteken... vagyis 5 azaz öt nappal később) mikor gyanútlanul kinyitom a sütőt, mert sütni akartam a hétvégére magamnak kaját, mivel szembesülök? A sütőben még mindig áll a fehér cucc, DE a tepsik vissza vannak bele pakolva... mondom éljen! Itt hagytad nekem a sütőt, hogy súroljam ki én, és még pluszba megkaptam azt, hogy a tepsiket is átmoshatom, ha esetleg a hétvégén mást is szeretnék enni, mint instant kaját. Örök hálám...

Szóval a holnapi nap takarítással fog telni, a vasárnap esti viszontlátás pedig lakótárs fejének leordításával... kivéve ha addigra lenyugszom (ami elég valószínű). Mégis mit gondoltam, amikor két pasival költöztem össze?! (A fürdőben egy hétig csövelő retkes fültisztító pálcikát már nem is említem...)

Mostanában olyan rengeteg szabadidőm van, hogy filmtörténeti hiányosságaimat pótlom rendszeresen. Merthát mi nekem az a szakdolgozat - záróvizsga - felvételi kombináció amit a következő két hónapban folyamatosan bemutatok... Szóval az állandó filmnézés valójában a "ne őrüljek bele" stratégia része.

Úgy gondoltam, hogy egyrészt rágyúrok a klasszikusokra, másrészt pedig a dán (skandináv) filmekre ebben a két hónapban. Ez előbbi azért, mert vannak filmek, amiket ciki ha nem láttál, utóbbi meg a saját perverzióm, amiből szerintem fogok alakítani egy néhány bejegyzéses sorozatot. Szóval a klasszikus vonalnál maradva, valahonnan felmerült bennem a Fame ötlete. Merthogy még nem láttam, de eléggé kult - persze az 1980-as, eredetire gondolok. Azt vártam tőle, hogy a kortársaihoz - Hair (1979), Grease (1978) - hasonlóan valami könnyed kis szórakozás lesz. Hát csalódtam. A történet szerint van ugye AZ iskola, a New York High School of Performing Arts, ahova csak a hihetetlenül kivételes tehetségű srácok jutnak be, és tanulnak ott 4 évet azért, hogy utána igazi előadóművészek legyenek. A film az első meghallgatástól a végzésükig mutatja be néhány nebuló életét, de bár ne tenné... vagyis ne így. Hiába két órás a film, ha egyszer van hozzá 7 (fő)szereplő meg 4 év, amin át kell suhanni. Senki nem kap többet egy, max két jelenetnél, aztán ágyő, több nem fér bele. Szerencsétlen néző meg csak kapkodja a fejét, hogy akkor most ki ez a csaj? Az aki az előbb? Ja nem, ez már egy másik, az táncos volt, ez meg énekel. Vagy lehet hogy attól mégis ugyanaz? Fogalmad sincs. Akár egymástól teljesen független jelenetek is lehetnének. Néhol egy-egy figura csodával határos módon ennek ellenére képes jellemfejlődést bemutatni, de még milyen didaktikusan... Néhány pillanatképet kapunk a hírnév árnyoldaláról, meg arról a rögös útról, ami odáig vezet, de ezek mintha nyom nélkül eltünnének. Se a szereplőkre nincs hatással, se a történetre. Mármint... van egyáltalán történet? Nincs. Felveszik őket, elvégzik a négy évet, aztán a végén "elballagnak". Mindezt sok tánccal és zenével. Ki mondta hogy ez a film kultikus? És miért mondta?

És ezekután képes voltam megnézni a 2009-es remake-et. Igen, mert egy ilyen mazochista állat vagyok. Nem tudom mit vártam. Esetleg azt, hogy volt 30 évük arra, hogy felismerjék az eredeti hibáit, és valamit talán csiszoltak rajta. Hát mégcsak véletlenül sem. Értem én, hogy remake, de néhol még a snittek is ugyanazok! A  kreativitásuk meg kimerült annyiban, hogy a karaktereket egy kicsit összekeverték, aki az eredetiben fehér kislány volt, az most fekete kisfiú lett. És még a zenék se olyan jók benne, hogy érdemes lenne emlékezni rájuk - vagy megemlékezni róluk.

Mindenesetre egy kultusszal leszámoltam, és most már nyugodtan mondhatok róla véleményt, mert tudom miről beszélek.

Nem akartam egy az egyben megosztani ezt, de muszáj, annyira vicces.

Van egy srác, akivel kb 2 és fél éve találkoztam egyszer. Akkor voltam gólya az egyetemen, valamikor az első félév elején találkoztunk. Ilyen chates ismeretség volt, elég sokat dumáltunk előtte msn-en, szimpatikus volt, kissé művészféleség, akkor azt hiszem éppen valami filmkészítős szakra járt. Lényeg a lényeg, egyik este teljesen spontán módon rákérdezett, hogy találkozunk-e, én meg azt mondtam, hogy adjon fél órát elkészülni. Adott, találkoztunk a Nyugatinál, egy közeli borozóba mentünk. Ittunk, dumáltunk, kellemes volt, kaptam tőle egy szál vörös rózsát - ami sokkolt. Aztán elindultunk haza, meginvitált magához, természetesen visszautasítottam, majd a metrónál elváltunk. Néhány éjszaka még álmomban kísértett a vörös rózsa, egyszer még megpróbáltunk találkozni, de akkor az nem jött össze, egy ideig még néha beszélgettünk, aztán kb a félév végére már teljesen megszakadt a kapcsoltunk. Nem igazán bántam, a beszélgetéseink során azért néha éreztem, hogy valami talán nem teljesen stimmel a sráccal. Szóval, ez már nagyon régen volt, teljesen elfelejtettem. De az msn listámon még ott volt a neve, mert nem haragban váltunk el, nem volt okom törölni. Így történhetett meg, hogy ma este rámírt.

És akkor ezt most szó szerint idézném, mert elveszne az egésznek a varázsa :D.

Ő üzenete:
szia bocsánat hogy megzavartalak a létezésedben... kiváncsi vagyok hogy te az a huncut xy(itt a nevem szerepelt) vagy-e a blues szobábol ahol már én se jártam évek óta...
Én üzenete:
huncut? jesszus, tudni se akarom, hogy milyen nyomokat hagytam... amúgy igen
Ő üzenete:
jahj felháborító vagyok.. bocsánat hogy huncutnak neveztelek.. viszont tényleg aranyos voltál.. és intellektualitás is szorúlt beléd emlékszem..  tényleg csak segnyalásbol irok mert totál részeg vagyok... szoval maximum reppect.. perrsze roosszul irok helyesen de ennyi
Én üzenete:
rendben, kösz a seggnyalást, értékelem
Ő üzenete:
és bocsánat hogy csak igy bejelentkeztem.. igazán édes kis ügyvédbojtárvoltál mikor láttalak
Én üzenete:
aha, akkor is pszichológiát tanultam
Ő üzenete:
tényleg most jut az eszembe.. azon belül is a büntető pszichologiát.. a büntető joggal kevertem..
Ő üzenete:
felháborító vagyok ma
Ő üzenete:
mindegy csak udvarolni akartam..  de még azt is elbazsom...  nem kellet volna azt a mézes alma páleszt betolnom utoljára

Erre nem igazán tudtam neki mit írni, és ő sem erőlködött tovább a társalgás folytatásán. Büntető pszichológia mint olyan nyilván nem létezik, bár nem teljesen rossz a memóriája, akkoriban valóban nagyon érdekelt a kriminál pszichológia. Jó, még most is nagyon érdekel, csak azóta több a rálátásom a realitásokra.

Szóval, ez a kis magánszáma a fiatalembernek... egyszerűen és tömören: no comment.

Valószínűleg érdemes lenne elmerengeni azon, hogy ha elkezdek írni egy témáról, akkor azt miért tudom pillanatok alatt valamilyen facebook aktivitáshoz kötni, vagy azon, ami éppen most is történik: már magát a poszt témáját is onnan szedem. De mivel ez a gondolatmenet túlságosan közelről érintené a függőség témáját, ezért el se indulok ezen az úton.                

Maradok a tervnél. Néhány napja a facebook falamon megláttam, hogy egy ismerősöm fanolt egy csoportot, aminek a neve nekem nagyon megtetszett, igazán találónak éreztem. Ennek ellenére először nem akartam én is rajongani, mert nem szerettem volna, ha bizonyos ismerőseim célzásnak vennék, vagy bármi hasonló - mégha az is lenne :). Meglepő módon csak nem hagyott nyugodni a dolog, így néhány órával később mégis ráböktem a "become a fan" gombra:

Remember me? I was your friend, when you were single.

Amit ez a mondat sugall, az csak úgy egyszerűen ahogy van: IGAZ. Az embernek vannak barátai, kinek több, kinek kevesebb. De mindenkinek megvan az a néhány (1-2-3) kivételesen fontos, kivételesen közeli, kivételesen régi barátja, akiket a legjobbaknak hív. Amíg minden ilyen barátja az embernek egyedülálló, addig többnyire nincs gond, hisz a barátság tökéletesen működik, többnyire ismerik egymás időbeosztását, életét, régóta bejáratott, iratlan szabályok szerint szervezik az életüket, közös programjaikat - amikből sok van. De legalábbis rendszeresen.

Aztán egyszer csak történik valami. Az egyikőjük hirtelen talál magának valakit. De nem csak úgy egy éjszakára, vagy néhány hétre, hanem hónapokra, évekre. Ez már komoly. És a közösségi portálokon feltűnő "in a relationship és/vagy kapcsolatban" címkék megjelenésével egyidőben, a korábban mindennél fontosabb barátok egyszerűen eltűnnek a képből. Nem jut már rájuk idő. Ami egyébként teljesen jogos, hisz emberünknek továbbra is egységnyi szabadideje van, csak az történt, hogy amíg ezt korábban a barátaival töltötte el, most inkább a párjával. Főleg az első hónapokban, abban a rózsaszín ködben, ha keresné sem találná meg a barátait, mert mindent elborít a szerelem.

A barátok ilyenkor persze elkezdenek neheztelni. Először megértéssel fogadják a dolgot, kedvesen mosolyogva, hogy hát persze, a szerelmesek. Aztán kezdik megunni a másik boldogságát, esetleg elkezdenek neheztelni a frissen érkezett szeretőre, amiért elveszi tőlük a barátjukat - holott valahol mélyen egyszerűen csak féltékenyek. Féltékenyek, mert a barátjuk szociális szempontból pillanatnyilag nagyon sikeresnek mondható, mert ő már megtalálta, neki már nem kell keresnie, élvezheti. A barátok meg reménykednek, hogy ha neki sikerült, akkor egyszer nekik is fog, csak idő kérdése. Szóval vissza kell szépen tenni a mosolyt, és tovább próbálkozni.

A legjobb barátom és a párja szerdán lesznek 6 hónaposak. Az nagy idő. Gratulálok nekik.

És nem, nem vesztettem el őt, még mindig a barátom, csak látványosan kisebb keret áll a barátságunk rendelkezésére, de ez így van jól.

Ezt a posztot már azóta meg akarom írni, mióta ezt a blogot elkezdtem, de valahogy csak most kerül rá sor. 

Amikor 18-9 évesen eldönti az ember lánya, hogy ő márpedig pszichológiát akar tanulni valamilyen post-kamaszkori világmegváltó felindulásból, akkor még fogalma sincs arról, hogy mit vesz ezzel a saját nyakába. És most nem konkrétan a szakmai kérdésekre gondolok, hogy fogalma sincs tulajdonképpen, hogy valójában milyen megterhelő mások bajaival foglalkozni, hogy mekkora felelősség társul mindehhez, vagy hogy szinte esélytelen a tisztességesen megfizetett állás megszerzése, mert ezekre viszonylag hamar, nagyjából 1-2 félév alatt rájön az ember. Sokkal inkább arra gondolok, amikor azzal kell szembesülnie a kedves hallgatónak, hogy az átlag magyar lakosság nagyjából 80%-ának (akinek nincs a családjában vagy közvetlen környezetében pszichológus), fogalma sincs arról, hogy mi a pszichológia, és mit csinál a pszichológus.

Először csak úgy gondolja, hogy hát van néhány ilyen ember, igen, az idősebbek inkább ilyenek. Aztán elkezdi megkülönböztetni azt az embercsoportot, akik teljesen tájékozatlanok a témában, majd néhány év után felismeri, hogy szinte mindenki ebbe a csoportba tartozik.

Nem is lenne ezzel baj, merthát miért is kéne mindenkinek ismernie ezt a tudományt (igen, ez igenis egy tudomány...), a gond azzal van, hogy annak ellenére, hogy fogalmuk sincs róla, határozott véleménnyel rendelkeznek. Van néhány igen gyakran visszatérő jelenet, amikor megismerek valakit:

1.

- És mit tanulsz?

- Pszichológiát...

- Fú, akkor én már nem is mondok semmit, mert te tutira gondolatolvasol, és biztos mást látsz abban amit én mondok, meg teszek... fú... de para...

És ez nem egyszeri eset... Minden 3 új ismeretségemből 1 tuti ilyen. Ha éppen egy sráccal próbáltam volna megismerkedni, akkor... hát ez nem szorul magyarázatra :D Van egy másik szintén ugyanilyen gyakori eset, de míg az előzőt lányok is gyakran produkálják, addig ez többnyire csak pasikra jellemző:

2.

- És mit tanulsz?

- Pszichológiát...

- Tényleg? De érdekes... Képzeld, amikor kicsi voltam, akkor az oviban volt egy másik srác, aki mindig elvette a játékomat, és hiába panaszkodtam az óvónéniknek meg anyának, sose lett lerendezve ez az ügy, és én emiatt nagyon sokáig frusztrált voltam, és akkor kamaszkoromban volt egy ilyen agresszívebb időszakom, szóval szerinted lehet hogy ez attól volt?

De ez csak egy lightosabb példa, a lényeg az, hogy vannak azok a pasik (jó, lehet hogy vannak ilyen lányok is, de gyakrabban ismerkedem fiúkkal ;)), akik ha meghallják azt a szót, hogy "pszichológia", azonnal kényelembe helyezik magukat, és csak mondják, és mondják... Fel sem merül bennük, hogy ESETLEG nekem épp elég ilyenekkel foglalkoznom napközben, egyetemen, itt-ott, nemhogy még a szabadidőmben, amikor éppen kikapcsolódok, még akkor is őket elemezgessem, mert az milyen izgi már...

Az utóbbi időben volt még egy nagyon szórakoztató eset, de ez nem általános, csupán egyszer történt meg.

3.

Szórakozóhelyen. Táncolunk. Tök szimpi a srác, kicsit beszélgetünk is. Megkérdezi mit tanulok. Nem mondom meg neki - ezt hamar megtanulja az ember, ha nem akarod elrontani a saját estédet, akkor befogod a szádat, vagy hazudsz valamit. Egy barátnőm rendszeresen magyar szakos, én voltam már marketinges, vagy angol szakos is. Szóval nem mondom meg a srácnak. Ott volt tőlünk nem messze egy évfolyamtársam, srác - ez azért fontos, mert a lányokkal ellentétben ők kizárólag az előnyeit látják ismerkedéskor a pszichológia szaknak. Ő odaszól a srácnak, hogy pszichológiát tanulunk. És ekkor... a srác konkrétan fogta magát, hátat fordított és elsétált. Egyetlen szó nélkül. Először néztem nagyokat, aztán meg röhögtem nagyokat :).

Ezután az eset után, mikor legutóbb megkaptam a "mit tanulsz?" kérdést, először megígértettem a sráccal, hogy nem fog elmenni... Nem ment el, de az ő hülye kocka BME-s agyába meg csak annyi jutott el, hogy "valami bölcsészmérnök faszság". Persze édesem, mert csak a mérnök az ember... Nem is hívott azóta :D

Szóval amit biztosan tudok majdnem 3 év után a pszichológiáról: nem hogy nem könnyíti meg az ismerkedést, de csak megnehezíti. Volt már olyanom, aki első este bevallotta, hogy ő egyébként mániás depressziós, és annyira emlékeztetem a pszichiátrián lévő kedves doktornőre, és mennyire jó, hogy én tudom, hogy ő nem őrült, és ez egy kezelhető dolog és... és én futva menekültem. Volt olyan, aki szintén néhány óra ismeretség után mondta el, hogy akkor neki néhány hónapja idegösszeroppanása volt, és hogy miért nem szűrik az embereket erre, hogy lehet ezt megelőzni, utólag mit lehet tenni... néhány dolgot mondtam neki, és közben azon agyaltam, hogy inkább a számlát nyújtsam-e be, vagy fussak... futottam.

A témához szorosan kapcsolódó kedvenc facebook csoportom neve: Yes, I'm studying Psychology... No, I don't know what the fuck you're thinking!!!

Újra meg kell néznem ezt a filmet, aktuálissá vált. "Nem kellesz eléggé" volt a magyar címe, de az élet nagy igazságai rejlenek benne. Sajnos.

Mikor először láttam, már akkor szíven ütött, hogy te jó ég, mi nők tényleg ennyire szánalmasak vagyunk... ha egy pasi nem érdeklődik utánunk, akkor a barátnőink azonnal meggyőznek minket arról, hogy az a minimum, hogy nem érdemel meg minket, egyébként meg nyilván fél az elköteleződéstől, vagy túl birtokló lett volna, ne is bánjuk, esetleg csak elhagyta a számunkat, vagy napok óta nem jut telefonközelbe, és ami a legvalószínűbb: baleset érte, meghalt, vagy ha nem, akkor amnéziás. A lényeg az, hogy barátnők közt nincs olyan, hogy "figyu, egyszerűen nem jöttél be neki". 

És ennek oka van. Mert amikor egy lány megismer egy fiút, és szimpatikus lesz neki az a fiú, a végén még a számát is megadja, akkor elkezd centikkel a föld felett repkedni örömében, és másnap várja a nagy hívást (esetleg még aznap este egy jóéjt-smst). És ha nem jön a nagy hívás, hiába vár napokat, hiába rándul görcsbe a gyomra minden egyes telefoncsörgésre, akkor elkezdi magát nagyon szánalmasnak érezni. És százszor lejátszotta már a fejében a találkozás minden egyes pillanatát, és megállás nélkül keresi a jeleket, amiket nem vett észre, amik arra utaltak volna, hogy talán mégsem jön be annyira a pasinak, de nem talál ilyet. Merthát minden annyira klappolt, minden olyan jól alakult. Megfordul a fejében, hogy talán azt akarta a srác, hogy menjen fel hozzá első este, és azért nem hívja most, mert túl nehéz esetnek tartja. Erről azért gyorsan meggyőzi magát a lány, hogy ha így is van, akkor tényleg semmit nem ért volna a srác.

Na de ilyenkor jönnek a barátnők, akik a már korábban említett sablonokkal próbálják elfeledtetni azt a megalázottságot amit ilyenkor érez egy nő. Több-kevesebb sikerrel, de azért működik, és megteremti a lehetőséget arra, hogy még számtalan ilyen történet következzen.

Mikor a múlt héten megismertem egy srácot, aki végül elkérte a számom, először úgy gondoltam, hogy nem baj ha nem hív. Nem kell hogy hívjon, nagyszerű esténk volt, ha ennyi volt, akkor ennyivel leszek nagyon boldog. Ez is sokkal több, mint ami mostanában jutott nekem. De mivel megvolt neki a számom, azért mégiscsak ott volt a lehetősége annak, hogy majd keres... így elkezdtem várni a hívását, ami nem futott be, és itt jött az én barátnőm. Másnap meséltem neki a sztorit, hogy micsoda pasival akadtam össze, le vagyok nyűgözve, stb., stb. Neki számtalan sztorija van hasonló témában (a vége 90%-ban nem felhívás), így profihoz illően rákérdezett:

- Mondta, hogy fog hívni?

- Nem.

- Az jó, akkor van esély.

És mit csinál ilyenkor az ember? Látszólag csak nevet ezen egyet, de azért picit hinni kezd benne. Nem nagyon, csak ott mélyen, legbelül. Telnek a napok, telefon nem csörög, barátnő érdeklődik:

- Na, hívott már?

- Nem.

- Á, akkor kivárja a 3 napot!

- Figyelj, nagyon édes vagy, de nem fog hívni, ennyi.

És hiába ez a válasz, azért mégiscsak ott van megint egy reménysugár. De persze nem fog hívni. És nem azért, mert a fejére esett egy zongora, vagy elütötte egy autó, vagy rossz számot pötyögtél be, vagy meghalt a nagymamája... nem, hanem azért, mert "he's just not that into you", bármennyire is fáj, meg pocsék érzés is ezt tudomásul venni.

Ahogy Alex mondja a filmben: If a guy doesn't call you, he doesn't want to call you.