Amikor ma este elindultam itthonról, már fogalmazgattam fejben egy posztot. Az a verzió még arról szólt volna, hogy mennyire kegyetlen dolog a szél, és mennyire jellemző, hogy amikor közel másfél órás munkával összerakom magam, akkor tesz tönkre mindent. Ritka alkalmak egyike volt, amikor a hajamat is sikerült jól beszárítani, ÉS a sminket is megfelelően felkenni. Kemény munkával megtaláltam a megfelelő ruhát és a táska-problémát is kreatívan sikerült megoldani (rengeteg táska, de egyik sem olyan, amilyen kéne). Ja, és plusz még a megfelelő ékszereket is sikerült összeszednem. Vagyis indulás előtt a tükörbe pillanatva joggal éreztem azt, hogy "tessék világ, most nézz meg! látod? tudok én így is". Ezek után persze kilépek a lakásból, és mire az utca végére érek, a tökéletesen beszárított frizurának lőttek, az erős szélben könnyezik a szemem, vagyis a smink már rég tönkrement, vagyis a másfél órás kemény munkával felépített pozitív énképemet lehúzhatom a wc-n.
A ma esti program viszont nem buli, hanem színház volt. Varró Dani könyvének adaptációját néztük meg, a Túl a Maszat-hegyent. Néhány éve olvastam a könyvet, de részemről szerelem volt az első mondatoktól kezdve. Nem tudom, hogy a gyerekek mindent megértenek-e belőle... vagyis biztos vagyok benne, hogy nem. Vannak részek, amik kifejezetten csak a felnőtt olvasóknak/nézőknek szólnak. A hexameterekről szóló eszmefuttatás nyilván nem világos az ovisoknak, én viszont majd' megszakadok a röhögéstől rajta. Imádom a stílusát, a könnyedségét, a humorát. Az ebből a könyvből írt "zenés-verses minekmondják" pedig képes megőrizni minden szerethetőségét az eredeti könyvnek, és még hozzá is tud tenni. Nyilván nem elhanyagolható tény, hogy a darab zenéjét Presser írta, a szövegeket pedig továbbra is Varró Dani alakította megfelelőre. Sok gyerek is volt az előadáson - mert hát azért nyilván -, és én tényleg azt hittem, hogy túl sok dolgot nem értenek ők ebben, biztos nem is élvezik annyira. De a szünetben pont egy gyerekcsoport állt mellettem, talán 10 évesek voltak, és alig győztek lelkendezni, hogy mennyire jó, fejből énekelték a dalokat, és azt tervezgették, hogy mikor nézik meg újra.
A Szívdesszert című kötetéhez írta azt Jónás Tamás Varró Daninak, hogy: "Ha nő lennék, azt szeretném, ha Varró Dani szerelmes lenne belém." Nekem pedig ha lenne egy olyan listám, amin soha nem teljesíthető kívánságok szerepelnének, akkor valószínűleg előkelő helyen szerepelne rajta ez.
A lényeg pedig az, hogy ez egy tökéletes este volt. Szösz néne, a Büdös Pizsamázó (aka Ödön), a Pacacár, az Ismeretlen Angol Költő és persze a többiek könnyedén feledtették velem a nagyon közelgő vizsgaidőszak nevű rémálmot, a karácsonyi agymenés előzményeit, és még az indulás körüli bosszúságaimat is. Hazafelé a hó is elkezdett szállingózni, és a buszból észrevettem, hogy a Frey Wille-nek új, téli kirakata van, amit meg kell majd vizsgálni közelebbről is. Mert nézegetni is majdnem olyan jó, mintha meg is tudnám venni. Úgyse tudnék választani. Így legalább mindet kicsit magaménak tudhatom. De ez már más. Csak annyit akartam mondani, hogy olvassatok és nézzetek Varró Danit. Igazi kikapcsolódás.
