Ígérem, nem lesz belőlem Vad Fruttik koncertblog, de megint most megint ez a téma jön.
Ezen a hétvégén éppen hazamentem, a Fruttik pedig éppen ezen a hétvégén koncerteztek Miskolcon, én meg úgy gondoltam, hogy ez kihagyhatatlan. Még akkor is, ha pont egy hete láttam őket utoljára. Még akkor is, ha egyik olyan ismerősöm sem volt otthon hétvégén, akivel elmehettem volna. Még akkor is, ha tudtam, hogy sehogy nem fogok tudni hazajönni utána. Oké, szóval annyira talán mégsem lett volna kihagyhatatlan, de menni akartam.
Végigkérdeztem a barátaimat, hogy mit tudnak az egyedül-koncertre-menés témájáról, mert ilyet én még soha, és nem tudom, hogy kell csinálni. Mindenki megnyugtatott, hogy nem ciki, lehet ilyet. Hát akkor hajrá. A múlt heti (pesti) jegyárhoz képest kereken egy ezressel volt olcsóbb, ami a 280-as dobozos sör árához viszonyítva nagy különbség. Mikor megvettem a jegyet, rájöttem, hogy ugyanezen a koncerten (lemezbemutató) voltam októberben az A38-on, ami persze nem baj, mert még mindig zseniálisan jó ez az album.
Oké, az elején szenvedtem. Megérkeztem, kabátot leadtam, mosdóba elmentem, alkoholt megvettem... és vége volt a forgatókönyvnek. Itt jött volna az, hogy dumálgatok a többiekkel, amíg végre elkezdődik a dolog. De ugye egyedül mentem, mert ki kell próbálni, meg mert nem volt aki eljött volna velem. Telefonálgattam, sms-eztem, és szenvedtem. Képtelen voltam bármit is kezdeni magammal, azon kívül, hogy feszengtem. Aztán végre beengedtek minket, és a színpad előtt folytattuk a várakozást, hogy kezdjen az előzenekar. Mindenki beszélgetett én meg álltam mint fasz a lagziban, és kapaszkodtam a telefonomba. Végül csak hozzáfogott a Kipu (ők voltak az előzenekar) a koncerthez, és akkor hirtelen minden jó lett. Nagyon jó lett.
Nem voltak sokan, max 100-an, de pont ezért volt nagyon jó. Merthogy Fruttikon az első sor nekem mindig is esélytelen volt, ha Pesten játszottak. Nem vagyok akkora fanatikus, hogy órákkal a koncert előtt tábort verjek a színpad előtt, így többnyire az ötödik sor környékéig sikerül beevickélni. Most viszont lazán megvolt az első sor, a színpadra könyöklős fajtából. Életem élménye. Szerintem a családias légkörnek köszönhetően a srácok nagyon lazák voltak, és többször is spontán jammelgetésbe fogtak a koncert közben. Kiderült, hogy amúgy zenélni is nagyon tudnak ám. De hogy úgy tényleg.
Gitáros Gergő belopta magát a szívembe (de még hogy...), az első sor pedig annyira első volt, hogy az egyik csaj időnként lazán rá tudott markolni Frontember Marci farkára. Ezen azért kicsit pislogtam. És végül íme a szörnyű minőségű dokumentációja az estének világító zenészekkel (mert ez az egyetlen kép, amiről senki nem lógott le):
Végül, de nem utolsó sorban pedig szeretném megköszönni édesanyám segítségét, aki hajlandó volt éjfélkor beautózni értem a városba, nélküle ez a poszt sem születhetett volna meg :).
