Régen megvettem már a jegyeket, szinte el is feledkeztem róluk - arról meg főleg, hogy mekkora vagyont voltam képes erre elkölteni. Anya végül nem karácsonyra, hanem a születésnapjára kapta őket, és szerencsére kérdés sem volt, hogy engem visz magával. Furcsa volt belegondolnom, hogy nekem mégis mi közöm ehhez a zenéhez, és miért is olyan fontos nekem.
Mert hát lássuk be, ők akkor kezdték a zenélést, amikor én még nem is éltem. A történetünk úgy kezdődik, hogy itthon megvolt 2 cd-jük, a '94-es Crash! Boom! Bang! és a '01-es Room Service. 2001-ben én éppen 13 éves voltam, és abban az évben váltak el a szüleim. Át kellett szervezni a családi életet, hirtelen 3 főre csappantunk, és voltak helyzetek, amikhez a szerepeket is sürgősen újra kellett osztani. Tipikusan ilyen volt a Húsvét, hogy akkor ezzel most mégis mit kezdjünk. Korábban ment a hagyományoskodás, falun laktunk, nem volt kérdés, a fiúk elmentek locsolkodni, körbejárták a szomszédokat, a lányok meg itthon várták a locsolókat a tojásokkal. Na most a hiányzó családfő okán felmerült a kérdés, hogy akkor most hogyan, mert nem tűnt jó bulinak, hogy a 11 éves öcsém egyedül mászkáljon végig nem egyszer számára vadidegen házakat. Arról nem is beszélve, hogy jóanyámhoz meg úgy jöttek volna az emberek, mint az állatkertbe, hogy "Nézd, ezt hagyta ott a férje a szomszédasszonyért!".
Szóval így jutottunk arra a következtetésre, hogy akkor a Húsvét mostantól elutazós ünnep lesz nálunk. Jó, ezt főleg Anya találta ki, akkor ebből mi még nem sokat láttunk át. Tehát utazás, néhány éven belül hagyománnyá vált a Mátra és a túrázás. Galyatető volt a leggyakoribb főhadiszállás, onnan kiindulva fedeztük fel mindig a környéket. Praktikus, mert közel volt, de mégsem annyira mint a Bükk, amit már untig ismerünk. Most pedig végre eljutok oda is, hogy mi köze ennek az egésznek a Roxettehez. Az odaúton mindig ezt a két cd-t hallgattuk felváltva. Azóta, ha bármilyen számot meghallok ezek közül, eszembe jutnak a kanyargós erdei utak, a kora tavaszi kirándulások, amikor annyira gyönyörű az erdő, hogy még éppen csak elkezdett zöldellni. Fura ez, mert most már tudom, hogy akkor tulajdonképpen "menekültünk", de mégis annyira idilli emlék ez nekem. A húsvéti kirándulások már elmaradtak, de ezt a két albumot azóta is kívülről tudom.
A koncert zseniális volt. Tudni kell, hogy a duó női tagja, Marie nemrég épült fel, ugyanis agydaganatot találtak nála, maradandó agysérülései lettek, évekig sugarazták, ennek ellenére a felépülése után visszapattant a színpadra, világkörüli turnéra indultak, és kiadtak egy új lemezt. Engem őszintén meglepett, hogy a közönség mennyire ismerte a számokat, hogy amikor az It must have been love első sorai után Marie a közönségre bízta az éneklést, akkor 12ezer ember együtt tökéletesen végigénekelte a refrént. Az pedig nagyon kedves volt, amikor a lead gitáros két szám között elszólózta a Tavasz szél vizet áraszt-ot. Az "előzenekar" Tolvai Reni volt (legutolsó Megasztár győztese), de szerintem elég ciki, hogy nem tudom mennyi idővel a verseny után is, még mindig csak ugyanazokat a számokat énekli, amiket a Megasztár döntőkben mutatott be hétről hétre. Single Ladies és egyéb, kisestélyis csajoknak jól álló számok. Oké, a fél órás performansza végén előadta az első és egyetlen saját számát is. Éljen. Nembaj. Még Tolvai Reni előtt beálltunk a sorba a büfénél, hogy némi alkohol tartalmúval rálazuljunk a szórakozásra. Annyira jól szervezett volt minden, hogy előttem egy lány vodka-narancsot kért, és ezzel nagyjából 10 percre megakasztotta a rendszert. Végül nem sikerült megoldani a kérését, és kapott egy narancslevet, meg egy feles vodkát, aztán oldja meg, ahogy akarja.
A koncert után Per (a duó másik tagja) ezt írta twitteren: Yep! Super crowd in B-pest as expected! Thanx all of you 10 11 12000 for screamin singin shoutin wavin. We luv you, BP! Let's get married!! Először egyből rávágtam, hogy naná, van az a férfi, akihez feleségül mennék, csak aztán utánanéztem, hogy túl van már az 50en, és a közelről készült fotókon ez már látszik is, szóval még gondolkodom a dolgon. A hangjába mindig is szerelmes voltam. Pedig egyáltalán nem karakteres, sőt, egészen semmilyen, de valamiért mégis.
A koncert után a villamoson hazafelé egy harmincas pár ült velem szemben, akik próbáltak nem túl látványosan veszekedni, de sajnos hiába próbálkoztak. Az volt a felállás, hogy a lány a barátnőjével fél éve tervezi, hogy eljönnek életük koncertjére, és wááá. A srác az utolsó utáni pillanatban, mint egy meglepetés, bejelentette, hogy ő is jön. A lányok korán odaértek, bebetonozták magukat az első sorba, végigszenvedték Tolvai Renit, a srác viszont később érkezett, és nem tudott előre jutni hozzájuk. Sms-csatába kezdtek, hogy akkor ki hol van, és hova menjen, de a srác csak nem tudott előre jutni, a lány meg nem ment hátra hozzá, így a srác megírta neki, hogy egy önző állat, amiért nem akarja vele élvezni a koncertet. Ebből lett a konfliktus, ami végül olyan párbeszédet eredményezett, hogyaszondja:
- De hát mit várok egy mérleg-vízöntőtől...
- Én mit várok egy halaktól, aki képtelen a változásra! Tudod mit, nem is baj, nemsokára úgyis elmegyek a Caminora, ott majd nem kell azért szarul éreznem magam, mert a pasim leönzőzött!
Hát ez volt az a rész, ahol nagyon próbáltam nem hangosan felröhögni. Ma este nézegettem a youtubeon a koncertről feltöltött videókat, és beleakadtam egy nagyon izgalmasba:
Az elején, hallod azt a részt, ami egy a közelben (szerintem) telefonáló férfi hangtól szűrődik be a felvételre, és azt mondja, hogy "Nézzél hátra, nézzél hátra, hátra, és utána olvass sms-t!"? Na ő a pasi az előző történetből. Az örökkévalóság számára dokumentálva lett az egész estés harcuk egy pillanata. Valahogy mégsem tűnik romantikusnak.
