Újra meg kell néznem ezt a filmet, aktuálissá vált. "Nem kellesz eléggé" volt a magyar címe, de az élet nagy igazságai rejlenek benne. Sajnos.
Mikor először láttam, már akkor szíven ütött, hogy te jó ég, mi nők tényleg ennyire szánalmasak vagyunk... ha egy pasi nem érdeklődik utánunk, akkor a barátnőink azonnal meggyőznek minket arról, hogy az a minimum, hogy nem érdemel meg minket, egyébként meg nyilván fél az elköteleződéstől, vagy túl birtokló lett volna, ne is bánjuk, esetleg csak elhagyta a számunkat, vagy napok óta nem jut telefonközelbe, és ami a legvalószínűbb: baleset érte, meghalt, vagy ha nem, akkor amnéziás. A lényeg az, hogy barátnők közt nincs olyan, hogy "figyu, egyszerűen nem jöttél be neki".
És ennek oka van. Mert amikor egy lány megismer egy fiút, és szimpatikus lesz neki az a fiú, a végén még a számát is megadja, akkor elkezd centikkel a föld felett repkedni örömében, és másnap várja a nagy hívást (esetleg még aznap este egy jóéjt-smst). És ha nem jön a nagy hívás, hiába vár napokat, hiába rándul görcsbe a gyomra minden egyes telefoncsörgésre, akkor elkezdi magát nagyon szánalmasnak érezni. És százszor lejátszotta már a fejében a találkozás minden egyes pillanatát, és megállás nélkül keresi a jeleket, amiket nem vett észre, amik arra utaltak volna, hogy talán mégsem jön be annyira a pasinak, de nem talál ilyet. Merthát minden annyira klappolt, minden olyan jól alakult. Megfordul a fejében, hogy talán azt akarta a srác, hogy menjen fel hozzá első este, és azért nem hívja most, mert túl nehéz esetnek tartja. Erről azért gyorsan meggyőzi magát a lány, hogy ha így is van, akkor tényleg semmit nem ért volna a srác.
Na de ilyenkor jönnek a barátnők, akik a már korábban említett sablonokkal próbálják elfeledtetni azt a megalázottságot amit ilyenkor érez egy nő. Több-kevesebb sikerrel, de azért működik, és megteremti a lehetőséget arra, hogy még számtalan ilyen történet következzen.
Mikor a múlt héten megismertem egy srácot, aki végül elkérte a számom, először úgy gondoltam, hogy nem baj ha nem hív. Nem kell hogy hívjon, nagyszerű esténk volt, ha ennyi volt, akkor ennyivel leszek nagyon boldog. Ez is sokkal több, mint ami mostanában jutott nekem. De mivel megvolt neki a számom, azért mégiscsak ott volt a lehetősége annak, hogy majd keres... így elkezdtem várni a hívását, ami nem futott be, és itt jött az én barátnőm. Másnap meséltem neki a sztorit, hogy micsoda pasival akadtam össze, le vagyok nyűgözve, stb., stb. Neki számtalan sztorija van hasonló témában (a vége 90%-ban nem felhívás), így profihoz illően rákérdezett:
- Mondta, hogy fog hívni?
- Nem.
- Az jó, akkor van esély.
És mit csinál ilyenkor az ember? Látszólag csak nevet ezen egyet, de azért picit hinni kezd benne. Nem nagyon, csak ott mélyen, legbelül. Telnek a napok, telefon nem csörög, barátnő érdeklődik:
- Na, hívott már?
- Nem.
- Á, akkor kivárja a 3 napot!
- Figyelj, nagyon édes vagy, de nem fog hívni, ennyi.
És hiába ez a válasz, azért mégiscsak ott van megint egy reménysugár. De persze nem fog hívni. És nem azért, mert a fejére esett egy zongora, vagy elütötte egy autó, vagy rossz számot pötyögtél be, vagy meghalt a nagymamája... nem, hanem azért, mert "he's just not that into you", bármennyire is fáj, meg pocsék érzés is ezt tudomásul venni.
Ahogy Alex mondja a filmben: If a guy doesn't call you, he doesn't want to call you.
