Idén július 9-én új taggal bővült a családunk, megszületett Zalán, a mostohabátyám fia. A büszke apukáról írtam már egyszer, most sajnos nem ilyen örömteli a mondandóm.
A kissrác tündéri, bár még csak másfél hónapos, tehát nem nagyon áll másból a gyerek, mint tejből-kakiból-alvásból. Megvannak a szépségei ennek a kornak is, ha minden fiziológiás szükséglete ki van elégítve a gyereknek, akkor nincs vele sok baj, nem mászkál el sehova, berakod a kiságyába, ott marad. Most hozták haza először a babát, én is most találkoztam vele először, eddig csak képeken láttam. Tündéri.
Az egyik nagynéni teljesen belefeledkezve Zalán babusgatásába, megjegyezte, hogy milyen hosszú ujjai vannak, biztosan művész lesz a fiú. Büszke apuka válasza: Csak buzi ne legyen.
És egyáltalán nem vicces megjegyzésnek szánta, hanem valódi aggodalommal a hangjában mondta. Nem reagáltam semmit erre, ott volt az egész család, nem állok neki kiosztani őt 10 ember előtt, de magamban nagyon megjegyeztem a dolgot. Mert mégis mi van, hogyha buzi lesz a gyerek? Mi? Akkor kevésbé fogja szeretni? Előtte cirka 20 évig imádni fogja első szülött fiát, majd egynap mikor a srác összeszedi minden bátorságát, odaáll elé, és közli vele, hogy meleg, akkor vége lesz mindennek? Össze fog dőlni a világ? Nem fogja tovább szeretni a saját gyerekét? Dehogynem.
Számtalan sokkal rosszabb dolog történhet a gyerekkel, minthogy buzi lesz, érdemes lenne inkább azok miatt aggódni - amik ellen akár még tehet is valamit. És nem kéne hagyni, hogy az ilyen és ehhez hasonló megyjegyzések odáig vigyék a dolgot, hogy apuka rosszul lesz, ha a gyerek nem akar fára mászni, és nem jön lázba a műanyag traktoroktól.
Elszomorít, hogy a legutóbbi pozitív kicsengésű beszélgetésünk után egy ilyen értelmetlen és felesleges megnyilvánuláson kell felhúznom magam. Mertha esetleg rózsaszín tütüben látta volna meg a napvilágot a gyerek, hát megértem, hogy aggódik a papa, de egy teljesen egészséges másfél hónapos kisfiú esetében mégis mire fel ez a pánik?
