Illetve kettő. A két lakótársam. Mindketten hazamentek a hétvégére - éljen, végre egy kis magány -, és mielőtt elmentek a konyhát nyilván rendberakták...
Ja, rendberakták. Van valami hülye fogalomzavar a fejükben a rendről... szerintük rend (és tisztaság!) van a konyhában akkor, amikor egy szelet kenyér hever árván a pulton, néhány koszos edény búslakodik itt-ott, a pulton ismeretlen eredetű (és ettől csak még ijesztőbb) foltok vannak a szivárvány minden színében, és helyenként kávé szemek dobják fel az összképet...
De az egészben a kedvencem... a sütő. Még vasárnap este szólt K.L., hogy ne ijedjek meg a sütőtől, csak szódabikarbónát (vagymit) szórt bele. Merthogy tartunk a sütőben néhány igen makacs szennyeződést, amik eddig mindenféle vegyi támadásnak ellenálltak, pedig a nehéztűzérséget vonultatjuk fel velük szemben. Mondom oké, nem gáz, úgyse terveztem sütni, felőlem áztasd nyugodtan. Erre ma este (pénteken... vagyis 5 azaz öt nappal később) mikor gyanútlanul kinyitom a sütőt, mert sütni akartam a hétvégére magamnak kaját, mivel szembesülök? A sütőben még mindig áll a fehér cucc, DE a tepsik vissza vannak bele pakolva... mondom éljen! Itt hagytad nekem a sütőt, hogy súroljam ki én, és még pluszba megkaptam azt, hogy a tepsiket is átmoshatom, ha esetleg a hétvégén mást is szeretnék enni, mint instant kaját. Örök hálám...
Szóval a holnapi nap takarítással fog telni, a vasárnap esti viszontlátás pedig lakótárs fejének leordításával... kivéve ha addigra lenyugszom (ami elég valószínű). Mégis mit gondoltam, amikor két pasival költöztem össze?! (A fürdőben egy hétig csövelő retkes fültisztító pálcikát már nem is említem...)
