Ezt a posztot már azóta meg akarom írni, mióta ezt a blogot elkezdtem, de valahogy csak most kerül rá sor.
Amikor 18-9 évesen eldönti az ember lánya, hogy ő márpedig pszichológiát akar tanulni valamilyen post-kamaszkori világmegváltó felindulásból, akkor még fogalma sincs arról, hogy mit vesz ezzel a saját nyakába. És most nem konkrétan a szakmai kérdésekre gondolok, hogy fogalma sincs tulajdonképpen, hogy valójában milyen megterhelő mások bajaival foglalkozni, hogy mekkora felelősség társul mindehhez, vagy hogy szinte esélytelen a tisztességesen megfizetett állás megszerzése, mert ezekre viszonylag hamar, nagyjából 1-2 félév alatt rájön az ember. Sokkal inkább arra gondolok, amikor azzal kell szembesülnie a kedves hallgatónak, hogy az átlag magyar lakosság nagyjából 80%-ának (akinek nincs a családjában vagy közvetlen környezetében pszichológus), fogalma sincs arról, hogy mi a pszichológia, és mit csinál a pszichológus.
Először csak úgy gondolja, hogy hát van néhány ilyen ember, igen, az idősebbek inkább ilyenek. Aztán elkezdi megkülönböztetni azt az embercsoportot, akik teljesen tájékozatlanok a témában, majd néhány év után felismeri, hogy szinte mindenki ebbe a csoportba tartozik.
Nem is lenne ezzel baj, merthát miért is kéne mindenkinek ismernie ezt a tudományt (igen, ez igenis egy tudomány...), a gond azzal van, hogy annak ellenére, hogy fogalmuk sincs róla, határozott véleménnyel rendelkeznek. Van néhány igen gyakran visszatérő jelenet, amikor megismerek valakit:
1.
- És mit tanulsz?
- Pszichológiát...
- Fú, akkor én már nem is mondok semmit, mert te tutira gondolatolvasol, és biztos mást látsz abban amit én mondok, meg teszek... fú... de para...
És ez nem egyszeri eset... Minden 3 új ismeretségemből 1 tuti ilyen. Ha éppen egy sráccal próbáltam volna megismerkedni, akkor... hát ez nem szorul magyarázatra :D Van egy másik szintén ugyanilyen gyakori eset, de míg az előzőt lányok is gyakran produkálják, addig ez többnyire csak pasikra jellemző:
2.
- És mit tanulsz?
- Pszichológiát...
- Tényleg? De érdekes... Képzeld, amikor kicsi voltam, akkor az oviban volt egy másik srác, aki mindig elvette a játékomat, és hiába panaszkodtam az óvónéniknek meg anyának, sose lett lerendezve ez az ügy, és én emiatt nagyon sokáig frusztrált voltam, és akkor kamaszkoromban volt egy ilyen agresszívebb időszakom, szóval szerinted lehet hogy ez attól volt?
De ez csak egy lightosabb példa, a lényeg az, hogy vannak azok a pasik (jó, lehet hogy vannak ilyen lányok is, de gyakrabban ismerkedem fiúkkal ;)), akik ha meghallják azt a szót, hogy "pszichológia", azonnal kényelembe helyezik magukat, és csak mondják, és mondják... Fel sem merül bennük, hogy ESETLEG nekem épp elég ilyenekkel foglalkoznom napközben, egyetemen, itt-ott, nemhogy még a szabadidőmben, amikor éppen kikapcsolódok, még akkor is őket elemezgessem, mert az milyen izgi már...
Az utóbbi időben volt még egy nagyon szórakoztató eset, de ez nem általános, csupán egyszer történt meg.
3.
Szórakozóhelyen. Táncolunk. Tök szimpi a srác, kicsit beszélgetünk is. Megkérdezi mit tanulok. Nem mondom meg neki - ezt hamar megtanulja az ember, ha nem akarod elrontani a saját estédet, akkor befogod a szádat, vagy hazudsz valamit. Egy barátnőm rendszeresen magyar szakos, én voltam már marketinges, vagy angol szakos is. Szóval nem mondom meg a srácnak. Ott volt tőlünk nem messze egy évfolyamtársam, srác - ez azért fontos, mert a lányokkal ellentétben ők kizárólag az előnyeit látják ismerkedéskor a pszichológia szaknak. Ő odaszól a srácnak, hogy pszichológiát tanulunk. És ekkor... a srác konkrétan fogta magát, hátat fordított és elsétált. Egyetlen szó nélkül. Először néztem nagyokat, aztán meg röhögtem nagyokat :).
Ezután az eset után, mikor legutóbb megkaptam a "mit tanulsz?" kérdést, először megígértettem a sráccal, hogy nem fog elmenni... Nem ment el, de az ő hülye kocka BME-s agyába meg csak annyi jutott el, hogy "valami bölcsészmérnök faszság". Persze édesem, mert csak a mérnök az ember... Nem is hívott azóta :D
Szóval amit biztosan tudok majdnem 3 év után a pszichológiáról: nem hogy nem könnyíti meg az ismerkedést, de csak megnehezíti. Volt már olyanom, aki első este bevallotta, hogy ő egyébként mániás depressziós, és annyira emlékeztetem a pszichiátrián lévő kedves doktornőre, és mennyire jó, hogy én tudom, hogy ő nem őrült, és ez egy kezelhető dolog és... és én futva menekültem. Volt olyan, aki szintén néhány óra ismeretség után mondta el, hogy akkor neki néhány hónapja idegösszeroppanása volt, és hogy miért nem szűrik az embereket erre, hogy lehet ezt megelőzni, utólag mit lehet tenni... néhány dolgot mondtam neki, és közben azon agyaltam, hogy inkább a számlát nyújtsam-e be, vagy fussak... futottam.
A témához szorosan kapcsolódó kedvenc facebook csoportom neve: Yes, I'm studying Psychology... No, I don't know what the fuck you're thinking!!!
