Hosszú idő után volt egy olyan interjúm, amit élveztem. A kontextus még mindig az, hogy állást keresek. És egyébként velem van a baj, mert válogatok. De nem tudok (egyelőre?) ráfanyalodni olyan munkákra, amiket soha egy percig sem élveznék. A lelkesítő fajtákból meg viszonylag kevés van.

Erről a mostaniról nem is tudtam előre igazán eldönteni, hogy jóféle-e, de ez az interjú minden kétséget eloszlatott. A probléma csak annyi, hogy nem állásról van szó, csak külsős munkáról. De nem baj, jó lesz ez, legalább valami lesz. Az interjút meg azért szerettem, mert attól, hogy ez egy komoly helyzet, ami a professzionalizmusról, és a szaktudásokról kell, hogy szóljon, attól még nem kell, hogy fájjon. Lehet lazán, lehet okosan, lehet nevetve. Persze nem vagyok igazságos, mert egy HR-es interjú persze, hogy dögunalom, senki nem értékelné, ha vicceskednél, sőt. Ha meg újságírói munkára jelentkezel, akkor persze, hogy eleve más a légkör. Hogy ne fokozzam az izgalmakat: igen, úgy tűnik, hogy fognak megjelenni cikkeim, sőt, mint szakértő fogok publikálni, bár még semmi sem végleges.

Egyetlen pillanata volt az interjúnak, ami újra-újra eszembe jut, és nem teljesen értem. Nagyon barátságos, nagyon laza hangulatban beszélgettünk, és az egyik srác többször is nagyon komoly arccal kiemelte, hogy "Vedd komolyan!". És ez olyan furcsa nekem. Mert úgy nézek ki, mint aki nem venné komolyan? Vagy talán tart attól, hogy nem vagyok elég kompetens? Ehhez mondjuk minden joga megvan. Vagy csak nagyon szeretné, ha ez egy virágzó együttműködés lenne? Ebben partner vagyok. Nem tudom, nem értem pontosan a "vedd komolyan" instrukciót, de igyekszem. 

Már a harmadik éjszaka jön az új helyen. A második már jó volt, az első még vacak. Világéletemben emeleti szobám volt, Pesten se a földszinten lakom, és csak és kizárólag nyitott ablak mellett vagyok hajlandó aludni (kivéve télen, nyilván). Erre itt egy földszintes ház, ahol az én szobám is a földszinten van, az ablakán meg bármikor bemászik bárki, ha nyitva hagyom. Szóval az első éjszaka vacak volt, mert ha nyitva hagytam, féltem, ha becsuktam, szenvedtem. Második éjszakára legyőztem a félelmet, de akkor meg vihar volt éjjel. Ami önmagában jó, de eddig tudtam, hogy a tetőtéri ablakokat azonnal be kell zárni, ha esik, mert elázik a szoba. A földszinti szoba földszinti ablakaival meg mit kell csinálni esőben? Többször felkeltem és ellenőriztem, hogy nem ver-e be az ablakon az eső. De nem, szóval esőben is lehet nyitott ablaknál aludni. Sweet Jesus. 

Mert nem igazán jönnek össze a dolgok. Nem megyek Iowába, nem vesz fel a Procter & Gamble HR gyakornoknak, a Tesco pedig teljes egészében leállította a meghirdetett tréneri pozíció felvételét. El vagyok kenődve, na.

Közben meg mára kellett volna hogyvoltot írni, de elkenődésem okán nem volt kedvem, és még most sincs, pedig már muszáj. Ja, azt ide még nem írtam, hogy írok hogyvoltot a The Good Wife 3. évadából a hogyvolt.blog.hu-n. Egy újabb ok, amiért ide nem írok. 

Ma kezdett a festő, pár héten belül végzünk a költözéssel. Egyre közelebb az esemény, és bár még mindig biztos vagyok benne, hogy a létező legjobb házat találtuk meg, mégsem olyan jó belegondolni abba, hogy már soha nem fogunk ott lakni, ahol most. Nyilván. De szerettem. 21 évig laktunk ott, hozzá tud nőni az emberhez a hely. 

A hétvégén először álltam a teljesen kipakolt új ház nappalijában, amikor az utcáról meghallottam egy tejes kocsi hangját. A régi környéken is van ilyen, házi tejet árul, és hangos tehénbőgéssel jelzi közeledtét. Az új háznál nem csak bőg a kocsi, de egy gyerekkórus a Boci, boci tarkát is énekli. Éppen azt a sort ismételgették, hogy "Oda megyünk lakni, ahol tejet kapni".

Hát oda megyünk. 

Közben a kötelező szakmai gyakorlatom is telik, és bár 20 nap elvileg az egész, egy örökkévalóságnak tűnik - főleg azért, mert egy héten csak 2 napot vagyok ott.

Van egy alapértelmezett főnököm (A főnök), aki most két hétig világot lát, ezért átmenetileg megkaptam B főnököt. Amióta B főnökkel dolgozom feleannyira gyűlölöm a helyet, a munkát. Ma 3 órával tovább maradtam bent. A főnöknél ez fel sem merült. Bár az is igaz, hogy A főnök mellett egy idomított majom feladatait végeztem, B főnök viszont igazi projekteket bíz rám, amit úgy oldok meg, ahogy jónak látok, és utána prezentálom neki a munkám, amit együtt értékelünk. Na ez gyakorlat, ebből lehet tanulni. Abból kevésbé, hogy 300 oldalas tanulmányokat korrektúrázok.

Ja, és B főnök 2 nap alatt többet tett a munkahelyi szocializációmért mint A főnök 1 hónap alatt. Értem, hogy csak átmenetileg vagyok itt, és biztosan nem is fogok maradni, és minden ilyesmi, de nyilván hatékonyabban tudok feladatot megoldani, ha egyáltalán tudom, hogy kik vannak körülöttem, ők mire használhatóak.

Mondjam ki, hogy A főnök közgazdász, B főnök pedig pszichológus? És nem szimplán arról van szó, hogy B főnökkel egy nyelvet beszélünk. Még mikor kezdtem, A főnök kérte, hogy jelezzek majd vissza neki a vezetési képességeiről, a gyakornoki program működéséről. Még nem döntöttem el, hogy a, leszarom; b, javaslom hogy mostantól B főnökhöz tartozzanak a gyakornokok; c, valahol a kettő között. 

(ma ilyen régóta megírandó posztok pótlása volt soron)

Az Iowa kérdést én igazából már eldöntöttnek tekintettem. Lemondtam róla, tudomásul vettem, hogy a saját fordításos transcript nem transcript, és máskor leszek kedves minden papírt hiánytalanul begyűjteni. De múlt héten csöngött a telefonom, és hosszú percek teltek el mire rájöttem, hogy kivel beszélek. Iowa témában hívtak interjúra. Kedd reggelre beszéltünk meg egy időpontot, emailben megerősítve, és megemlítve, hogy 20 perces mókára készüljek. 

Fél10re kellett odaérnem az Opera tőszomszédságában lévő hotelbe, ahol a Portlandből érkezett interjúztatók gyülekeztek. Én voltam a napi első, és újabban van egy pocsék szokásom: képtelen vagyok időben elindulni, mindig éppen kicentizem a dolgot. Nem szándékosan, és csak akkor, ha fontos, hogy időre érkezzem. Amúgy időre is érkeztem, de a recepción olyan sor volt, hogy azt hittem, soha nem tudom meg, hova kell mennem. A telefonját meg nyilván nem vette fel az illetékes picsa. 

Végül a recepciós lány készségesen elmagyarázta, merre haladjak, de nagyjából egy labirintus volt az épület, ez a konferencia terem pedig a létező legeldugottabb csücskében volt - a személyzeti folyosókon túl. Eleve mikor az épületet megláttam, éreztem, hogy én ide csúnyán alulöltöztem, pedig kiöltöztem! A folyosókon bolyongás közben egyszer csak meghallottam, hogy valaki jön mögöttem. Nem néztem hátra, nem érdekelt, próbáltam minél gyorsabban megtalálni a helyes irányt. De a lépések csak közelítettek, és egy elhibázott kanyarban végleg be is értek. A következő ajtónál úgy döntöttem szembenézek követőmmel, és megtartottam az ajtót, amíg a maradék 2 lépés hátrányát ledolgozta az ismeretlen. 

Az ismeretlen egyébiránt egy öltönyös férfi volt, aki ezzel nyitott: And you must be Veronika. 

Az interjú tényleg 20 perces volt, ami nagyon rövid, szívesen beszélgettem volna még velük. Az egyik nő pont olyan volt, mint egy középiskolás tanárom: nagyon kimért, nagyon szigorú, de alapvetően jószándékú, aki a teljesítményt nagyon elismeri. Tudom, hogy nem mindenben tetszettem nekik, de azt is tudom, hogy több dologban igen. Nem nyújtottam a legjobbamat, de bármikor vállalom a mai teljesítményemet, és megismételni is megtudom. 

Most egy hónap szünet az eredményig. Örülök, ha engem választanak, de könnyű elképzelnem a nálam jobb jelöltet. Majd elválik. A multis állás is várakozóban van. Náluk túljutottam minden szinten, már "csak" el kell dönteniük, hogy engem akarnak-e vagy mást. Valami csak összejön. 

Újabban megfordultam néhány állásinterjún, és van egy visszatérő momentum, ami pár pillanatra mindig elbizonytalanít. Az interjúztató bekísér a szobába, ahol az egész történni fog, megkérdezi, hogy kérek-e kávét, teát, valamit, és én kérek egy pohár vizet. Ő kimegy, és azt mondja, hogy foglaljak helyet, mindjárt jön. És ekkor. Ott vagyok a szobában, egyedül, ott van egy asztal, körülötte 4-6 szék. HOVA KELL ÜLNI? 

Mert ugye egyszer ott van a 6 székes asztal... a két helyet az asztalfőn nyilván azonnal kilövöm, de még így is marad 4 másik! A négyszemélyes asztalról meg akkor már ne is beszéljünk, ott minden hely ugyanannyira lehet jó. 

Egyébként az ultimate megoldásom az, hogy az ajtóval szemben helyezkedek el úgy, hogy a visszatérő interjúztató pont az ajtó és köztem találjon még egy széket magának. Butaságnak tűnhet ez így, de tessék elhinni, hogy nem az.

Egyrészt szakmai gyakorlat van most terítéken. Vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy nem magunknak kell felhajtani a helyet, hanem az egyetemnek van kapcsolata cégekkel, így rajtuk keresztül kapunk lehetőségeket. Elvileg ez azért szuper így, mert a szerződött partnereknél valódi munkát kell végezni, és nem kávéfőzésre fogják leigazolni a 150 órát. Persze lehet valódi munkának tekinteni a tanulmányok korrektúrázását és a tréning anyagok gépelését is, bár én erős túlzásnak tartom. Mindenesetre ez nem fog sokáig tartani, és sem ők, sem én nem tervezzük a hosszabb távú együttműködést. 

Ezért aztán lelkesen keresgélek további lehetőségeket. Elsősorban multik környékén, mert hát tapasztalni akar a pályakezdő. Mostanra már több cégnél is eljutottam egy-egy szintig a kiválasztási folyamatban, és tegnap éjjel álmatlanul forgolódva felismertem egy szociálpszichológiai közhelyet: minél több energiát fektetek a felvételbe, annál elkötelezettebb leszek a cég iránt. Van olyan cég, ahova úgy egyébként annyira nem akartam menni. Mert nem igazán szimpi. Aztán megírtam két esszét már a jelentkezési lapon, majd megcsináltam egy 60 perces angol szintfelmérőt. És még sehol nem tart a kiválasztás. De ha már ennyi munkát beletettem, egyre inkább úgy érzem, hogy ide akarok menni. Amúgy nagyon büszke lettem magamra, hogy 7 évvel a nyelvvizsga után még mindig felsőfokúnak mért be a teszt. Középiskola óta drasztikusan kevesebbet használom az angolt, nyilván messze nem tudok most annyit, mint akkor, de azért úgy tűnik, nem fog olyan hamar elmúlni ez.

A másik helyen átrángtam magam a jelentkezési procedúrán, töltöttem ki online tesztet, és holnap megyek személyesen is tesztet írni. Ugyanaz: minél több energiát fektetek bele, annál inkább elköteleződöm. 

Egyébként a szakmai gyakorlatnak van egy nagy tanulsága: végleg eldöntöttem, hogy nem akarok 10 órában a havi fixemért dolgozni valaki más dicsőségére. Inkább dolgozok 12-t, de magamnak. A multis keresgélés az most a tapasztalatszerzésnek szól, de eltökélt vagyok az önállóság mellett. És van hozzá partner is szerencsére.  

Másfél hét. Ennyi időm volt arra, hogy minden papírt, igazolást, dokumentumot összeszedjek az iowai ösztöndíjpályázat második fordulójához. Első ránézésre sem tűnt lehetetlennek, csak szorosnak. Kritikus pontnak a két ajánlólevél beszerzése tűnt, egy akadémiai, egy szakmai. Azt pontosan tudtam, hogy kitől akarom az akadémiait, azt nem tudtam, hogy vállalja-e. A szakmaira meg olyan igazi jelöltem csak egy volt, jobb nincs alapon, abban meg biztos voltam, hogy ő vállalni fogja. 

Az akadémiait Mérőtől terveztem bezsebelni, és ennek kapcsán átgondoltam ezt az öt év egyetem dolgot, és rá kellett jönnöm, hogy ő egy nagyon szép keretet adott az én ELTÉs karrieremnek, anélkül, hogy erről bármit is tudna. 

Még kis pisis gimnazistaként, amikor már veszélyes közelségbe került a felvételi, néhányan elmentünk az ELTE pszichológia szakának nyílt napjára. Volt rengeteg halálosan unalmas tájékoztató, meg a nap végén egy mintaóra. Na arra nagyon kíváncsiak voltuk. A mintaórát Mérő tartotta, amit azóta is érdekes választásnak tartok. A nagyközönség nem vele azonosítja a pszichológiát. Akkor a gazdaságpszichológia című BA kurzusának első óráját adta ott le, amin a társaság jórésze azért meglehetősen kiakadt. Számok voltak benne, meg mindenféle egzakt és racionális dolgok, semmi a lélekről meg a párkapcsolatokról. Én meg ott helyben eldöntöttem, hogy ide fogok járni. Így is lett.

Ő meg egy olyan ember, aki hogyha 2007-ben egy mintaórán azt mondja, hogy ezt majd részletesebben akkor fejtem ki, hogyha már ide jártok és harmadévesek vagytok, akkor 2010-ben egészen biztosan visszatér arra a részletre, és felhívja a figyelmedet arra, hogy na most mondja el azt, amit anno a mintaórán nem.

Aztán ugye ő a szakdolgozat témavezetőm is. Éppen nekem való, hagyja hogy azt csináljam, amit akarok, és főleg akkor, amikor akarom. Nyilván, azért néha elmondom, hogy mi újság, ő meg hozzátesz okosakat, és a végén majd szépen leigazoljuk, hogy naná, minimum havi konzultáció volt, jegyzőkönyvvel. Tehát vele kezdtem a pszichológiát, még mielőtt felvettek volna, és vele zárom majd be, a szakdoga védésen. És talán neki köszönhetem majd azt is, hogy a pszichológia utáni egy évemet Iowában töltöm. 

Szóval őt kértem meg arra is, hogy írjon nekem ajánlólevelet a gyakornoki ösztöndíjhoz. Emlékeztem rá, hogy egyszer korábban beszélt már az ajánlólevél írásról. Akkor egyrészt azt mondta, hogy általában el szokta vállalni, csak akkor nem, ha tényleg nem ismeri azt, aki kéri tőle. Másrészt meg azt is mondta, hogy tudja magáról, hogy akit ő ajánl, az elég rendszeresen el szokta nyerni a pályázatokat. Hát pont erre van nekem szükségem.

Ez idáig szép, meg jó, de valójában jóval kevésbé fényes a helyzet. Az ajánlólevelek minden gond nélkül meglettek időben, ellenben az egyetem 30 nap alatt állít ki egy transcriptet (tulajdonképpen index másolat angolul, hitelesítve), ami sehogy sem kompatibilis az én másfél hetes határidőmmel. Tehát akár komolyabb mérlegelés nélkül kiszórhatják a jelentkezésemet, mert nem feleltem meg a pályázati kiírásnak, és nem nyújtottam be minden szükséges dokumentumot. Legalábbis nem az előírt formában.

Egyébként kurvára bosszantó.    

 Dear Veronika,


  After difficult deliberations, we are happy to tell you that we approved your application to our CIVIC-ICFRC internship!

  Now comes the difficult part. Please familiarize yourself with the application process of the Hungarian American enterprise Scholarship Fund (HAESF) and start applying TODAY. Please be advised that HAESF has a very rigorous application process, and they require a commitment on your part to spend several years after your US internship in Hungary. CIVIC-ICFRC has no say in the rules and decisions made by HAESF - your application to them will have to succeed on its own.

Igazából abban sem hittem, hogy ők egyáltalán kiválasztanak engem, de ha már így alakult... ki tudja mi lesz még ebből. Legjobb esetben én 1 évig Iowában. 

Nagyon sok mindenről szeretnék írni az elmúlt hetekből, és most van rá esély, hogy fogok is, mert egyre inkább szakdogát kéne írni, tehát egyre inkább fogok blogot írni. 

Itt a tavasz végre, előtte meg tél volt. Télen meg lehet madáretetőt kitenni és etetni a madarakat, és utána az ablakból lesni őket. Na ez volt az, ami háborúvá fajult köztem és kedvenc unokatestvérem között. 

Úgy kezdődött a dolog, hogy egyszer meséltem neki a legújabb madarainkról, egy csapat tengelicről, ő meg nagyon irigykedett, mert neki csak cinegéi voltak. (A cinege az nem számít, olyan mindenkinek van.) Néhány nappal később viszont nála is megjelentek a tengelicek, amiről küldött is egy képet, mert ugye csak akkor ér. Mondani bármit lehet. 

Erre a képre azért tettem neki megjegyzést, hogy mi már ez a betonon kapirgálós etetés, nálunk ettől sokkal jobb dolguk volt, és pár nappal később küldtem is neki egy képet a visszatért tengelicekről.

Nem sokkal később erre válaszul érkezett egy őszapó, amire azt kellett mondanom, hogy oké, ezt a csatárt ő nyerte, nem tudok mivel felvágni ellene.

Ezután új kihívás érkezett egy zöldike képében, ami először rendesen kétségbe is ejtett. 

Ekkoriban nálunk csak verebek meg cinegék voltak, és mint mondtam, ebből a szempontból a cinege éppen annyit ér, mint a veréb. Semmit. Aztán hirtelen olyan madárinvázió lett az udvaron, hogy azt se tudtam, hova kapjak, és sikerült egy elég meggyőző képet lőnöm: 1 zöldike + 4 tengelic.

Ezzel ezt a csatát én nyertem. A háborúnak állítólag még nincs vége, de szerintem a folytatás már csak a következő télen várható. Volt még egy titkos adum, egy kékcinke (az nem olyan, mint a verebet érő széncinege), de őt nem lehetett lefotózni, sosem maradt az etetőnél pár másodpercnél tovább. 

Talán most már tényleg. Úgy néz ki, hogy ennek már meg kell lennie. Jópár évvel ezelőtt kezdtük el otthon árulni a házat. Ez ilyen béna, hogy otthon, mert már 5. éve nem élek ott, de attól még otthon. Szóval akkor kezdtük el árulni, amikor már öcsém is végzős volt gimiben, és úgy nézett ki a dolog, hogy akkor nemsokára már csak Anya fog ott lakni, egy embernek meg annyira nem praktikus a két szintes, 6 szobás ház. Aztán mégis úgy alakult, hogy öcsém is otthon maradt, de attól még mindig fejenként 3 szoba jut mindenkire. Akárhogy számolom, ez valamikor 2008 végén lehetett. Azóta voltak érdeklődők, hol több, hol kevesebb, hol komolyabb, hol kevésbé komoly. Tavaly tavasszal jött egy fiatal pár, nagyon megtetszett nekik, akarták mindenképpen. Ahhoz, hogy meg tudják venni, el kellett még adniuk egy lakótelepi lakást, de akarták mindenképpen. Azóta elvileg arra várunk, hogy nekik sikerüljön eladni. 

Most szombaton éppen teljes pánikban voltunk otthon Anyával, 10 főre főztünk ebédet, alig néhány félét. Ebben a hangulatban, pontban 11-kor csengettek. Kimentem, kedves kis család áll a kapuban, hogy jól tudják-e, hogy eladó ez a ház. Hát jól tudják. Mert ők itt laknak a környéken, és hallották, és őket érdekli. Az mondom szuper, de most? Hát most. Szerintem mégis inkább holnap. Persze holnap is jó. 

Vasárnap pontban 11-kor megérkeztek ismét. Egy fiatal pár, meg az egyiknek a szülei. Bejött nekik nagyon a ház. Először azt hittem, a két generáció akar összeköltözni, azért keresnek ilyen nagy házat, de nem, csak a fiatalok akarnak szaporodni. Még nem döntöttek, de eléggé lelkesek voltak. Ez volt vasárnap.

Hétfőn jött egy email a régi pártól. Még mindig nem tudták eladni a lakótelepi lakást, de májusra anélkül is meglesz a pénzük. Úgy néz ki, ők akkor biztosan megveszik. Én azt mondtam, hogy akkor az újaknak csak akkor adjuk oda, ha többet ajánlanak érte. Ugyanazért a pénzért inkább adnám azoknak, akik már egy éve erre gyűjtögetnek. Még ha ez nem is egy gazdaságilag megalapozott döntés. Szóval most vagy tényleg megveszi valaki, vagy két szék között a földön végezzük. Mindenesetre újra elkezdtünk házakat nézegetni, ha már elhangzottak ilyen varázsszavak, hogy "május végi költözés".

Volt egy szívem csücske, de nyilván, az már régen volt, sehol nincs már az a ház. Úgyhogy újra beleástam magam a keresésbe, és van új szívem csücske. Egy szó: zsalugáter. Tudom, tudom, ez nem lehet szempont, pedig igenis az. A ház minden elvárásunknak megfelel, tökéletes a beosztása, a mérete, az ára, az energiatakarékos fűtési rendszere, minden. És akkor még mellékesen megemlít egy ilyet, hogy zsalugáter, és akkor én már döntöttem. Pedig még nem is láttam. Najó, azért kicsit gyanús a dolog, egy dolgot véletlenül sem részletez az egyébként nagyon részletes hirdetés: a város mégis melyik csücskében van ez a csoda, mert ha tényleg ennyibe kerül, akkor valószínűleg egy putri közepére húzták fel. De remélem, hogy nem. Csak tökéletes lehet, ha még zsalugáter is van rajta... (Kell valami plusz, hogy a sok kb ugyanazt nyújtó házból egy az igazi lehessen, még akkor is, ha nekem az már kevésbé lesz otthon.)

Szombaton autóztunk 3 órát, hogy egy tanyán ebédeljünk, utána pedig plusz egy fővel térjünk haza.

A plusz egy fő egy két és fél hónapos komondor. Kölyök még, de méretben már most túlszárnyalt jó pár kifejlett kutyát. Találkoztunk a papájával is, aki mikor a lábamhoz ült, a derekam fölé ért. Kényelmes volt simogatni, praktikus.  

A hazaúton az ölembe fektette a fejét, és békésen végigaludta azt a 3 órát. Én meg halálosan elzsibbadtam. 

Egyelőre Pocoknak hívják, ez a törzskönyvezett neve, most még illik rá, de később már nem mutatna jól. Bár nálunk a bernipásztort is Tücsöknek hívták. Még nem született végleges döntés. 

Én imádom a kutyákat. Főleg a nagytestű kutyákat. 

Nem tagadom, viszonylag ritkán jutok oda, hogy itt blogoljak. Ennek biztos sok oka van, de most csak egyel takaróznék: máshol élem ki blogolási késztetéseimet.

1. admission.blog.hu 

Mert lelkesek vagyunk. Négyen, lányok, pszichológusok, reklámokról. Pusztán lelkesedésből, főleg a saját szórakoztatásunkra. Visszasírjuk azt az egyetlen félév reklámpszichológiát. Így kompenzálunk. (Ott más néven futok, mert azt a blogot nem akarom ehhez kötni (csak ezt ahhoz), de nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon akik itt olvasnak, azok odaát vajon rám ismernek-e.)

2. olajbogyo.tumblr.com

Sok téma ott vész el. Van valami, amit meg akarok írni, hirtelen felindulásból elkövetek róla pár mondatot tumblin, aztán már úgyse születik róla rendes poszt. 

Ettől függetlenül él és élni fog ez a blog, mert vannak dolgok, amiket szívesebben írok meg szépen, nagyban. 

A házas barátok rendszerint arra emlékeztetnek, hogy felnőttünk. Innen már nincs visszaút, végleg vége mindennek. Nem is annyira a gondtalan gyermekéveknek, azért azon egy ideje már túl vagyunk, inkább a felelőtlen egyetemista létnek lőttek.

Hosszabb távra rendezkedünk be lakásokba, amiket jó esetben mi, de inkább mások, vagy bankok tulajdonolnak, ócska autókat veszünk, de a hangsúly azon van, hogy veszünk. Motivációs leveleket írunk, állásinterjúkra járunk, a baráti sörözések melletti beszélgetések legösszefüggőbb szekciói az Erzsébet utalványról folynak, és ha hétköznap este futunk össze, akkor 11-nél tovább senki nem akar maradni, mert másnap munka, vagy egyéb tisztességes állapotot kívánó tevékenység várható. 

Ez van az egyik oldalon. Az érzés, hogy sosem lesz már olyan jó, mint ezelőtt. Ami azért elég szar, mert biztos jó lesz az is, ami ezután jön, de már most hiányzik a tavalyi év minden szabadsága. 

A másik oldal meg az, hogy én hiába érzem magam végérvényesen és visszafordíthatatlanul felnőttnek, ha a társadalom nem hajlandó így kezelni. A hétvégén elmentem a könyvtárba. Időpontot egyeztettem a könyvtáros nővel, többször beszéltünk telefonon, hogy mire lesz szükségem. Eljött velem anyám is, hogy segítsen válogatni. A nő feljött a raktárból, beazonosított minket, odalépett hozzánk, köszönt, bemutatkozott, anyámmal kezet fogott, én nyújtottam a kezem, hogy ezt megismételjük, és elmondjam, hogy akkor miért vagyunk itt, ő meg rám sem nézett. És úgy ledöbbentem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Nem 3 éves vagyok, hanem 23, de ha 3 lennék, egy "Szervusz"-t akkor is elengedhetne irányomba legalább. Nem az a bajom, hogy nem tudta, kivel beszélt korábban, vagy hogy először anyámra gondolt, hanem az, hogy fel sem merült benne, hogy én vagyok az ügyfél, én akarok otthagyni nála néhány ezer forintot. Most is, meg néhány hónap múlva megint.

De ugyanígy nem kezel partnerként a UPC-s üzletkötő sem, amikor itt ül a lakásomban, és arról sopánkodik, hogy az ő lánya is ennyi idős, és neki bizony nincs lakása... És mikor mindezt kimondja, akkor sem fogja fel, hogy én fogok neki fizetni, szóval talán nem kéne lekezelően "kislányom"ozni, mert elküldöm a picsába, és keresek másik szolgáltatót.

Ha elmegyek a Media Marktba mosógépet venni, az eladó faszi még véletlenül se vesz rólam tudomást. Ha odamegyek hozzá, és közlöm, hogy mosógépet akarok venni, akkor arról kezd el beszélni, hogy mi minden kell a hiteligényléshez. És még akkor sem vesz komolyan, amikor kijelentem, hogy nem hitel, hanem készpénz. Ki akarom fizetni, és el akarom vinni. Én. 

És nem, nem az a 23 éves vagyok, aki 16-nak néz ki, mert legutóbb a lakótársam anyjának néztek...

Meglehetős lemaradással írom meg a posztokat, ugye? Ez most így alakul. Szóval a hétvégén megtartottuk a "Tudod-e mit tettél tavaly szilveszterkor?" utánkövető mókát. Ez alkalommal én az információt szolgáltatók táborát gyarapítottam, és nem nekem kellett a kínos részletekért könyörögnöm. Kellemes váltás, büszke is vagyok. 

Én a magam részéről 2 házibulit jártam végig azon az éjjelen, ez az összejövetel a második társaságra vonatkozott. Három óra körül értem át hozzájuk, és negyed 4kor már indultam is haza. Megpakolva egy nagyon részeg lakótárssal, akit a többiek éppen megverni készültek. Vagy már éppen el is kezdték. A buli hősének számítottam: odavittem egy üveg pálinkát, és elhoztam egy problémát. 

Csakhogy a drága lakótársnak nem ment a buszozás hazafelé, így a Nyugatitól hazáig sétáltunk egy laza 4 km-t a hajnali fagyban. Nem igazán tudta, mi történik vele, vagy merre van, vagy úgy egyáltalán. Beszélt rengeteg hülyeséget, egy része kifejezetten vicces volt. 

Már nagyon közel jártunk az otthonhoz (és az ágyhoz), amikor hirtelen megállt, jelentőségteljesen rám nézett, és megkérdezte: "Akkor te nálam alszol?" Csak nevetni tudtam rajta, majd azért felvilágosítottam, hogy figyelembe véve a tényt, hogy egy helyen lakunk, nagy a valószínűsége, hogy nála alszok, de egyértelműen a saját szobámban. A "főbérlő extrákkal" szolgáltatás csak a szétcsúszás esetén történő hazajuttatást tartalmazza, az ágymelegítés feláras.

Az egész éjszakából csak azt a pálinkát sajnálom nagyon. Mézes ágyas feketecseresznye... megszakad a szívem. 

Még mindig szeretem ezt az ünnepet. Idén (vagyis hát tavaly) tesómmal feltámasztottunk egy hagyományt, és nem is az én javaslatomra. Mikor kicsik voltunk, úgy nézett ki a szenteste, hogy meg volt a hagyományos estebéd, és utána Apával elmentünk végigsétálni a falun, és megszámoltuk, hogy hány kivilágított karácsonyfát látni az ablakokban (= hány helyen járt már a Jézuska). Amíg mi sétáltunk, Anya fát díszített, és ajándékokat pakolt alá, hogy mindig pont akkor járjon nálunk a Jézuska, amikor mi nem vagyunk otthon. Minden évben csak pillanatokkal késtük le.

Szóval tesómmal idén megint elmentünk sétálni a vacsora után. Anyának most már nem kellett kommandóznia, és mi sem annyira karácsonyfa számolással töltöttük az időt, de egyértelműen jó volt. Remélem jövőre újra eszünkbe jut ez. 

A karácsony nagy öröme számomra az új laptopom volt. Vagyis még mindig az. Az előző öreg volt már nagyon, cefetül lassú volt, és helyenként a bele is lógott már. Diplomaosztóra lett volna az új, de félő volt, hogyha azon kezdek el szakdogát írni, akkor egyszer csak elveszítem majd. Így karácsonyra jött az új gép, és szerelem van. Egyrészt mert minden úgy működik rajta, ahogy kell, és ez már önmagában is felemelő. Másrészt akkor már lett hozzá windows 7 is, meg ha már minden új, böngészőt is váltottam, szóval tökéletes a megújulás. 

Ezzel együtt sok korábbi rendszerem helyett is újat vezettem be: mostantól nincs véletlenül ott hagyott gép, nem mászkálhat bele akárki, szigorúan a privát szférámhoz tartozik Ludmilla (oké, hivatalosan ő már Ludmilla II.). Ez azt jelenti, hogy bátran elmenthetem a jelszavaimat, de cserébe a felhasználói fiókomnak van jelszava, és van külön fiók az idegeneknek. Jobb a békesség. Ezt már a régi gépen is régóta meg akartam csinálni, de csak mostanra jutottam idáig. This is the beginning of a beautiful friendship. 

Az elmúlt hét egy rémálom volt, csütörtök magasságában odáig fajult a dolog, hogy közelharcot vívtunk az egyetem folyosóin véletlenszerűen elhelyezett kanapékért és fotelekért, hogy két prezentáció vagy zh között "csak egy fél órát lécci-lécci" aludni tudjunk. A menetrend rendszerint az volt, hogy napközben többször több órán keresztül prezentáltuk a "féléves munkánkat", majd a nap végén leültünk összerakni másnapra a "féléves munkát". Ez rendszerint tartott reggelig, tehát a hét végére már nem létezett az a koffein mennyiség, amivel ezt még bírni lehetett volna, így alakultunk rendre a folyosók legbájosabb élő szoborcsoportjaivá. A végkimerüléstől összegabalyodva szunyókáló végzősök, akik félóránként teljes pánikban riadnak fel, és pislognak az órájukra kétségbeesetten, hogy vajon már elkéstek-e, vagy még van 5 percük átfutni az anyagot.

Ezen a héten én szigorúan kijelentettem, hogy péntekig hajlandó vagyok ezt csinálni, mert muszáj, de péntek délután hazajövök, és onnantól kezdve számomra karácsony van, és 2012-ig senki nem hall felőlem, hacsak utánam nem jön a konyhába. Ehhez tartottam is magam, kiérdemelt szabadságom első napját átaludtam, a másodikon pedig elkezdtem végre az ünneppel foglalkozni. Aranyvasárnap volt ma, mindenféle vásárlást szigorúan kerültem, de arra rábeszéltem Anyát, hogy nézzük meg a negyedik gyertya meggyújtását a falu közepén fellógatott hatalmas adventi koszorún.

Még hetekkel ezelőtt készítettem a koszorúról egy gyors telefonos képet, és megígértem magamnak, hogy majd később csinálok rendes képet is, de persze nem, szóval csak ez van. Direkt megkerestem a falu honlapján, hogy mikor van ez a gyújtogatósdi, le volt írva, hogy vasárnap 4-kor, meg hogy minden héten más felekezet lelkésze beszél. Na mindegy, attól még elmegyünk, engem érdekel ez a koszorú, legfeljebb késünk picit és a papról lemaradunk. Négy után 3 perccel értünk oda, a gyújtásról már lemaradtunk, a pap meg éppen belelendült a beszédbe. Na ezt nem így terveztük, de nem baj, meghallgattuk. Mondott furcsákat, hogy micsoda keresztényietlen dolog csúcsdíszt tenni a fára, meg amúgyis, ezek az össze-vissza kivilágított házak... osztotta a népet rendesen.

Utána a helyi nyugdíjasklub énekkara próbálkozott csekély eredményekkel, viszont a nénik házi süteményeket osztogattak, a gyerekek meg meleg teát, és végül egészen meghitt kis esemény lett belőle, ahogy besötétedett, emberek beszélgettek kis csoportokban, a gyertyák pedig világítottak. Végül beszélgettünk egy kicsit a polgival, aki egyből elkezdte sorolni a nemrég megnyert pályázatokat, és befejezett projekteket. Szóval ez egy meglepően jól sikerült délután volt. Ilyen karácsonyt szeretnék a továbbiakban is.

Új szuperképességemet fedezhettem fel a napokban, és azt a nevet adtam a jelenségnek, hogy "Alteregora iszom magam". Sok külső körülmény kellett hozzá, de nem megismételhetetlen.

Elsősorban alkohol, nyilván, nem kevés, mondjuk egy vodka akció. Aztán a zene, fontos, hogy olyan legyen, mint az Alterban. És a társaság: rengeteg legyen a pasi. Ezen tényezők együttállása tegnap este az Old's Clubban valósult meg. A zene mindig rendben van, az alkohol olcsó, és tekintve, hogy a BME-s gépész (?) koli aljában található a hely, nincs hiány pasikban.

A mutatványom pedig abban áll, hogy megfelelően tudatmódosult állapotban, jó zenére tombolva, figyelgetve körülöttünk az embereket, hirtelen felismerem, hogy hát ők mind buzik! (Azért szerintem annyira nem meglepő ez a következtetés ennyi egymással táncoló félszeg pasit látva.)

Ily módon megvilágosodva pedig elkezdek velük ennek megfelelően viselkedni, és úgy bulizok, ahogy egyébként csak az Alteregoban engedem meg magamnak. Ott normális, hogy a srácokkal egész este egymás nyakában lógunk, rengeteg a fizikai kontaktus, és bárkivel táncolhatok következmények nélkül. Gondolom nyilvánvaló, hogy mindez kissé máshogy hathat egy hetero közegben - minimum a ribanc jelzővel illetném a mutatványt.

Persze meg lehet fejelni még azzal a dolgot, hogy nincs meg minden részlete az éjszakának, de szerencsére a barátaim felvilágosítottak, hogy több sráccal is közelebbi kapcsolatba kerültem - mindenképpen közelebbibe, mint szerettem volna. Vagyis akkor persze akartam, de engem átvertek. Nekik buziknak kellett volna lenniük. Azt is elmesélték, hogy az egyik fiatalemberrel elmélyült beszélgetést folytattam a folyosón - sajnos nem tudom, miről, de még inkább sajnos, hogy el tudom képzelni. Gondolom a tánctéri produkciónk után próbált volna mélyebb ismeretséget kötni, én meg feltételezem, döbbentem közöltem vele, hogy "dehát te buzi vagy!". Tessék, tönkretettem egy embert. Biztos ilyen szociálisan visszamaradott mérnökpalánta volt, kezdte magát istennek érezni, erre én meg visszajelzek neki egy ilyet. Visszaadom a diplomámat.

Mikor hazafelé indultunk fél hat magasságában, még búcsúzóul megvigasztaltam egy srácot, akiről úgy véltem, hogy éppen összeveszett a pasijával - valószínűleg a haverja volt, és csak elköszöntek...

Pár nap múlva valószínűleg már én is csak nevetni fogok ezen, de most még meglehetősen szörnyen érzem magam. Próbáltam elmagyarázni a többieknek, hogy mi történt, de nem jutottak túl azon, hogyha egyszer azt hittem mindenkiről, hogy buzi, akkor miért táncoltam velük úgy...

A szokásos családi, bortúrás Mikulás-ünneplés idén is megvolt, idén is fun volt.

Az egyetemi csoporttársakkal is játszottunk mikulásosat idén, és a jól bevált módon kihuzigáltuk egymás nevét. Tegnap este tartottuk az ajándékátadó happeninget, és sokkal jobb móka lett, mint vártam.

Volt egy-két késő, akikre sokat vártunk (19-en voltunk összesen), és hogy gyorsabban teljen az idő, tartottunk egy bókkört. Egyszerű a játék, ültünk az asztal körül, mentünk körbe, és mindenki mondott egy bókot a tőle jobbra ülő harmadik embernek. (Teljesen mindegy, melyik irányba, meg hanyadik ember, a lényeg, hogy ne a közvetlenül mellette ülő legyen, mert azzal az alapvetéssel élünk, hogy nyilván olyan mellett ül az ember, aki kedves neki, és az a cél, hogy valaki számára kevésbé közeli emberről beszéljen.) Elsőre nem igazán tetszett az ötlet, mert milyen béna játék már, de nagyon hamar rájöttünk, hogy nagy móka.

Nekem pont a lakótársamnak kellett valami szépet mondanom, és bár nehezen, de bevallottam neki, hogy összes eddigi lakótársaim közül (és elég terjedelmes a lista) ő a legélhetőbb. Nekem pedig egy olyan lány bókolt, akit tulajdonképpen alig ismerek, egyáltalán nem állunk egymáshoz közel, és arról beszélt, hogy én vagyok a társaság lelke, aki összetartja a csapatot, és igazán jól esett az elismerés ezért, mert tényleg nem kis munkám van ebben.

Tesóm éppen iskolába jár. Ennek nem kéne hírértékűnek lennie, de érettségi óta egy iskolában sem húzta decemberig, szóval ez most egész jó előjel.

Egy közgazdasági suliba jár, az iskola pedig most szeptembertől került a görögkatolikus egyházhoz. Amikor beiratkozott a nyár elején, még állami iskola volt, majd az első tanítási napon választhatott magának hittant. Amit persze nem választott, mert lehetett helyette etikát is tanulni. Más kérdés, hogy az etikát is a papbácsi tartja, és ugyanúgy hittant tanít.

Fontos részlet, hogy kis családunk szinte egyáltalán nem vallásos, az oktatás egyházzal való keverését meg úgy általában sem nézi jó szemmel. Velünk ellentétben a kiterjedtebb család azonban erősen vallásos, és nagyra tartja az egyházi iskolákat. Nincs ezzel semmi gond, mi tiszteletben tartjuk az ő érzéseiket, ők meg nem vesznek róla tudomást, hogy nem egyezik a véleményünk. A legutóbbi nagycsaládi összejövetelen nagynénénk arról érdeklődött Tesómnál, hogy akkor milyen is ez a görögkatolikus nevelés.

Tesóm még kortyolt egyet az italából mielőtt válaszolt volna, eközben én azt vettem észre, hogy Anyám hirtelen elsápad, és láttam, ahogy a világvégét vizionálja lelki szemei előtt. Nem igazán értettem a dolgot, Tesóm adott valami kitérő választ a kérdésre, és a téma el volt felejtve.

Később azért rákérdeztem Anyámnál, hogy mi volt az a megijedés, és beavatott: néha, ha mindketten sokáig vannak dolgozni/iskolában, akkor a nap végén Anya fel szokta venni Tesómat hazafelé menet. Ilyenkor az iskola környékén találkoznak egy parkolóban, de legutóbb vagy 15 percet is várnia kellett Tesómra. Mikor végre felbukkant, dühösen mesélte késésének okát:

Szeánszot tartottak a szektások az aulában, és nem engedtek át minket.

Nagynénénk kérdésére Anyámnak egyből ez a jelent ugrott be, és pánikba esett, hogy Tesóm talán őszintén válaszol majd a kérdésre... de szerencsére nem.

Hát ez az én új online kivetülésem. A mai estémet rááldoztam, és átválogattam az előző blog másfél évének 233 bejegyzését. 49-et ítéltem túlélésre. Megvan persze mind, de ezek nyilvánosan élnek tovább. Az eredeti megjelenési dátumaikkal átmentettem ide, így ez a blog bizonyos értelemben folytatása az előzőnek. Szigorúan szelektáltam a tartalmat, csak az jöhetett tovább, amit bármikor bárki előtt vállalnék, és érdemes is arra, hogy meg legyen őrizve - vagy legalábbis valamiért fontos nekem. A kommentek így természetesen elvesztek, ezeket sajnálom nagyon, hozzátartoztak a posztokhoz. Mármint persze megvannak, a blog.hu szépen tárolja őket nekem, csak természetesen nem ezen az új felületen.

Az új nevek (nick és blog) nem valami mélyen szántóak, random generátorokkal születtek. A dizájn egyelőre gyári, de tulajdonképpen bejön, lehet, hogy egy ideig elleszek vele.

Talán kicsit váratlan volt az előző blog hirtelen összepakolása. Igazából magamat is megleptem, mert nem elmélkedtem hosszasan a dolgon, egyszer csak azt vettem észre, hogy szép sorjában szedegetem le a posztokat. Tulajdonképpen hónapok óta nem írtam már semmi olyat, amivel kicsit is elégedett lettem volna, mivel állandóan cenzúráztam magam írásban közben, de még így is túl sok mindent pakoltam ki. Választott szakmám túlságosan rányomta bélyegét az előző blogra. Nem csak ez vagyok én.

Minden régi és új olvasó szívesen látott! :)

Halottak napja, temetőjárás, találkozás évente egyszer látott rokonokkal.

- A Szilvinek a gyereke megszületett már?

- Meg, persze, már el is temették.

- ???

- Hát, ilyen fejlődési rendellenessége volt, pár hetes terhes volt, mikor az orvosok mondták, hogy vetesse el, mert nem lesz egészséges a baba. De a férjének a családja nagyon vallásos, nem engedték az abortuszt. 8 hónapra megszületett a gyerek, és pár naposan meghalt.

- Szilvi nagyon maga alatt van?

- Mióta felhívta a püspök, hogy törődjön bele, azóta jobban viseli magát.

Én meg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek...

1997, általános iskola, alsó tagozat. Talán 15 lány lehetett az osztályban. Voltak a népszerű lányok, meg azok a lányok, akiket nem érdekelt, hogy nem népszerűek. Vagy legalábbis ezt állították. Tulajdonképpen tényleg jól érezték magukat a népszerűség határán kívül, de azért legbelül mindannyian érezték, hogy mennyire más lenne minden, ha...

A népszerű lányok legnépszerűbbike volt Bibi. Minden kérdésben az ő véleménye számított, ő mondta ki az ítéletet, mit lehet szeretni, mit kell utálni, és ami a legfontosabb: a fiúk közül mindig ő választott elsőként. 

Hogy hol voltam az én helyem ebben a rendszerben? Pont félúton. Nem, nem tartoztam a népszerű lányok közé, az én barátaim kétségkívül a kívülállók voltak. Viszont Bibivel egy óvodába jártunk, amiből kifolyólag kiterjedt közös múltunk volt. Többet tudtam róla, mint bármelyik bizalmas barátnője, és ez azt jelentette, hogy számított a szavam. Így időnként híd voltam a két társaság között, időnként meg ütközőfelület.

Nem tudom már hogyan, vagy miért, de egyszer az osztály összes lánya közös játékba fogott, méghozzá egy több napos játékba. Talán "céges játék"-nak hívtuk a dolgot, és nem másról szólt, minthogy szerepeket osztottuk ki egymásnak, egy képzeletbeli cég tisztviselő voltunk. Természetesen Bibi volt az elnök, mindenki más valamilyen alacsonyabb beosztást kapott, és minden beosztáshoz szigorúan meg voltak határozva a jogok és kötelességek. Ha jól emlékszem, én valami titkári pozíciót kaptam, ami valamennyire kívül helyezett engem a hierarchián: fölöttem csak Bibi volt, de alattam senki.

Az első nap felénél rájöttünk, hogy ez így nem annyira móka, játékon kívül is nagyjából ugyanígy vagyunk egymással (merthogy a természetes csoportdinamikát képezték le a beosztások), csak most néhány embert jegyzőkönyvírásra kényszerítettünk (annyira szeretném tudni, hogy 9 évesen honnan volt bármi fogalmunk is jegyzőkönyvekről...). Szóval a nap végén elnökünk azt javasolta, hogy naponta cserélgessük a szerepeket egymás közt, próbáljuk ki a többi karaktert is. Minden nap végén eldönthették az emberek, hogy másnak ki kapja az ő szerepüket (a hierarchia szerinti sorrendben).

Bibi úgy döntött, hogy nagy közös játékunk második napján én leszek az elnök. Határozottan emlékszem, hogy nagyon meglepődtem, aztán felismertem, hogy igen, nyilván nem akart a közeli barátai közül választani, én meg ilyen szempontból Jolly Joker voltam (mindenki tudta, hogy a mi viszonyunk másmilyen, ezért nem volt sértődés, és így a nem-népszerű lányok is úgy érezhették, hogy van esélyük legalább kipróbálni a másik oldalt). Aztán izgatott lettem, hogy micsoda lehetőség, mindenki rám fog majd hallgatni, én leszek a 3.b-s lányok közül a legfontosabb, legalább egy napig, és olyan kardinális döntéseket hozhatok meg, mint például: az udvar melyik csücskében csoportosuljunk a következő szünetben. Végül határtalanul hálás voltam Bibinek, mikor fél napos elnökségem után az egész játékot lelőttük, és soha többet nem is emlegettük.

A bukás oka nyilvánvaló, a játék jól működött addig, amíg a valós szerepeink szerint játszottuk, de annyira nem voltunk elkötelezettek, hogy hosszan vigyük nem saját karaktereinket. Hiába mondtam én elnökként bármit, megerősítést mindenki Bibitől várt. Én is. 

Azért jutott most eszembe ez a történet, mert jó pszichológus módjára próbálom értelmezni a körülöttem zajló eseményeket - magamat a csoportban, és talán ez az első nagyon pontos emlékem magamról, mint egy csoport tagjáról. Szakmai szemmel lenyűgözőnek találom a gyerekverzióinkat, és talán egyértelmű a kapcsolat aközött, hogy ez egy mennyire élénk emlékem, meg aközött, hogy végül a csoportfolyamatok pszichológiája mellett kötöttem ki.

Nagybátyám és a felesége hivatásos nevelőszülők már nagyon régóta. Van három saját gyerekük, és mellettük változó létszámban nevelnek még 5-6-7 állami gondozott gyereket. Elvállalnak minden esetet, nincs az a hátrányos helyzet, amire azt mondanák, hogy nem. Volt már náluk ADHD-s gyerek, meg olyan 3 éves ikerpár is, akik az egyévesek szintjét alig érték el.

Van egy család, akinek mind az 5 gyereke állami gondozásba került. Először csak talán 2 került hozzájuk tőlük, de később mindig úgy próbálták alakítani a helyzetet, hogy mind az 5 gyerek hozzájuk kerülhessen, hogy együtt legyenek a testvérek.

Az egyik fiú közülük már 19 éves, nem is kéne, hogy náluk maradjon, de ha 9 éve nevelsz egy gyereket, aki egy szobában lakik a saját fiaddal, és legalább annyira sajátodként kezeled... eszedbe nem jut elküldeni.

A hétvégén szülinapi bulit csaptak a fiatalok, többen ott voltak a saját és nevelt gyerekek közül is. Nagyon sokat ittak, nagyon részegek voltak. A 19 éves fiú hajnalban hazaindult, de a kabátját ott hagyta. Átvágott egy gazos, dombos területen, hogy hamarabb hazaérjen, megcsúszott, legurult egy domb aljába, ahol azonnal elaludt, és halálra fagyott. Másnap sötétedéskor találtak rá.

***

Most éppen a teljes baráti társaság egymást hibáztatja, hogy kinek kellett volna jobban figyelnie, nem hagyni egyedül elindulni abban az állapotban, akármi. Az, hogy most mindenki egymást és magát hibáztatja, legalább akkora tragédia, mint az, hogy ő meghalt.

Én meg ha őszintén magamba nézek, azt kell, hogy mondjam, én se egyszer voltam olyan idióta, hogy akár ugyanez is megtörténhetett volna velem.

Tegnap éjjel bulizni voltunk, én 3 körül hazajöttem, a lakótársam maradt még, nem tudom, mikor érhetett haza. Mire reggel felkeltem, ő már nem volt itthon, most meg lassan 11 óra, és még mindig nem hallottam felőle semmit. Mivel most kellőképpen elő vagyok feszítve, automatikusan a legrosszabbra gondolok, de tényleg kezdek egy kicsit aggódni.