1997, általános iskola, alsó tagozat. Talán 15 lány lehetett az osztályban. Voltak a népszerű lányok, meg azok a lányok, akiket nem érdekelt, hogy nem népszerűek. Vagy legalábbis ezt állították. Tulajdonképpen tényleg jól érezték magukat a népszerűség határán kívül, de azért legbelül mindannyian érezték, hogy mennyire más lenne minden, ha...
A népszerű lányok legnépszerűbbike volt Bibi. Minden kérdésben az ő véleménye számított, ő mondta ki az ítéletet, mit lehet szeretni, mit kell utálni, és ami a legfontosabb: a fiúk közül mindig ő választott elsőként.
Hogy hol voltam az én helyem ebben a rendszerben? Pont félúton. Nem, nem tartoztam a népszerű lányok közé, az én barátaim kétségkívül a kívülállók voltak. Viszont Bibivel egy óvodába jártunk, amiből kifolyólag kiterjedt közös múltunk volt. Többet tudtam róla, mint bármelyik bizalmas barátnője, és ez azt jelentette, hogy számított a szavam. Így időnként híd voltam a két társaság között, időnként meg ütközőfelület.
Nem tudom már hogyan, vagy miért, de egyszer az osztály összes lánya közös játékba fogott, méghozzá egy több napos játékba. Talán "céges játék"-nak hívtuk a dolgot, és nem másról szólt, minthogy szerepeket osztottuk ki egymásnak, egy képzeletbeli cég tisztviselő voltunk. Természetesen Bibi volt az elnök, mindenki más valamilyen alacsonyabb beosztást kapott, és minden beosztáshoz szigorúan meg voltak határozva a jogok és kötelességek. Ha jól emlékszem, én valami titkári pozíciót kaptam, ami valamennyire kívül helyezett engem a hierarchián: fölöttem csak Bibi volt, de alattam senki.
Az első nap felénél rájöttünk, hogy ez így nem annyira móka, játékon kívül is nagyjából ugyanígy vagyunk egymással (merthogy a természetes csoportdinamikát képezték le a beosztások), csak most néhány embert jegyzőkönyvírásra kényszerítettünk (annyira szeretném tudni, hogy 9 évesen honnan volt bármi fogalmunk is jegyzőkönyvekről...). Szóval a nap végén elnökünk azt javasolta, hogy naponta cserélgessük a szerepeket egymás közt, próbáljuk ki a többi karaktert is. Minden nap végén eldönthették az emberek, hogy másnak ki kapja az ő szerepüket (a hierarchia szerinti sorrendben).
Bibi úgy döntött, hogy nagy közös játékunk második napján én leszek az elnök. Határozottan emlékszem, hogy nagyon meglepődtem, aztán felismertem, hogy igen, nyilván nem akart a közeli barátai közül választani, én meg ilyen szempontból Jolly Joker voltam (mindenki tudta, hogy a mi viszonyunk másmilyen, ezért nem volt sértődés, és így a nem-népszerű lányok is úgy érezhették, hogy van esélyük legalább kipróbálni a másik oldalt). Aztán izgatott lettem, hogy micsoda lehetőség, mindenki rám fog majd hallgatni, én leszek a 3.b-s lányok közül a legfontosabb, legalább egy napig, és olyan kardinális döntéseket hozhatok meg, mint például: az udvar melyik csücskében csoportosuljunk a következő szünetben. Végül határtalanul hálás voltam Bibinek, mikor fél napos elnökségem után az egész játékot lelőttük, és soha többet nem is emlegettük.
A bukás oka nyilvánvaló, a játék jól működött addig, amíg a valós szerepeink szerint játszottuk, de annyira nem voltunk elkötelezettek, hogy hosszan vigyük nem saját karaktereinket. Hiába mondtam én elnökként bármit, megerősítést mindenki Bibitől várt. Én is.
Azért jutott most eszembe ez a történet, mert jó pszichológus módjára próbálom értelmezni a körülöttem zajló eseményeket - magamat a csoportban, és talán ez az első nagyon pontos emlékem magamról, mint egy csoport tagjáról. Szakmai szemmel lenyűgözőnek találom a gyerekverzióinkat, és talán egyértelmű a kapcsolat aközött, hogy ez egy mennyire élénk emlékem, meg aközött, hogy végül a csoportfolyamatok pszichológiája mellett kötöttem ki.
