Nagyon sok mindenről szeretnék írni az elmúlt hetekből, és most van rá esély, hogy fogok is, mert egyre inkább szakdogát kéne írni, tehát egyre inkább fogok blogot írni.
Itt a tavasz végre, előtte meg tél volt. Télen meg lehet madáretetőt kitenni és etetni a madarakat, és utána az ablakból lesni őket. Na ez volt az, ami háborúvá fajult köztem és kedvenc unokatestvérem között.
Úgy kezdődött a dolog, hogy egyszer meséltem neki a legújabb madarainkról, egy csapat tengelicről, ő meg nagyon irigykedett, mert neki csak cinegéi voltak. (A cinege az nem számít, olyan mindenkinek van.) Néhány nappal később viszont nála is megjelentek a tengelicek, amiről küldött is egy képet, mert ugye csak akkor ér. Mondani bármit lehet.
.jpg)
Erre a képre azért tettem neki megjegyzést, hogy mi már ez a betonon kapirgálós etetés, nálunk ettől sokkal jobb dolguk volt, és pár nappal később küldtem is neki egy képet a visszatért tengelicekről.
Nem sokkal később erre válaszul érkezett egy őszapó, amire azt kellett mondanom, hogy oké, ezt a csatárt ő nyerte, nem tudok mivel felvágni ellene.
Ezután új kihívás érkezett egy zöldike képében, ami először rendesen kétségbe is ejtett.
Ekkoriban nálunk csak verebek meg cinegék voltak, és mint mondtam, ebből a szempontból a cinege éppen annyit ér, mint a veréb. Semmit. Aztán hirtelen olyan madárinvázió lett az udvaron, hogy azt se tudtam, hova kapjak, és sikerült egy elég meggyőző képet lőnöm: 1 zöldike + 4 tengelic.
Ezzel ezt a csatát én nyertem. A háborúnak állítólag még nincs vége, de szerintem a folytatás már csak a következő télen várható. Volt még egy titkos adum, egy kékcinke (az nem olyan, mint a verebet érő széncinege), de őt nem lehetett lefotózni, sosem maradt az etetőnél pár másodpercnél tovább.
