Az elmúlt hét egy rémálom volt, csütörtök magasságában odáig fajult a dolog, hogy közelharcot vívtunk az egyetem folyosóin véletlenszerűen elhelyezett kanapékért és fotelekért, hogy két prezentáció vagy zh között "csak egy fél órát lécci-lécci" aludni tudjunk. A menetrend rendszerint az volt, hogy napközben többször több órán keresztül prezentáltuk a "féléves munkánkat", majd a nap végén leültünk összerakni másnapra a "féléves munkát". Ez rendszerint tartott reggelig, tehát a hét végére már nem létezett az a koffein mennyiség, amivel ezt még bírni lehetett volna, így alakultunk rendre a folyosók legbájosabb élő szoborcsoportjaivá. A végkimerüléstől összegabalyodva szunyókáló végzősök, akik félóránként teljes pánikban riadnak fel, és pislognak az órájukra kétségbeesetten, hogy vajon már elkéstek-e, vagy még van 5 percük átfutni az anyagot.

Ezen a héten én szigorúan kijelentettem, hogy péntekig hajlandó vagyok ezt csinálni, mert muszáj, de péntek délután hazajövök, és onnantól kezdve számomra karácsony van, és 2012-ig senki nem hall felőlem, hacsak utánam nem jön a konyhába. Ehhez tartottam is magam, kiérdemelt szabadságom első napját átaludtam, a másodikon pedig elkezdtem végre az ünneppel foglalkozni. Aranyvasárnap volt ma, mindenféle vásárlást szigorúan kerültem, de arra rábeszéltem Anyát, hogy nézzük meg a negyedik gyertya meggyújtását a falu közepén fellógatott hatalmas adventi koszorún.

Még hetekkel ezelőtt készítettem a koszorúról egy gyors telefonos képet, és megígértem magamnak, hogy majd később csinálok rendes képet is, de persze nem, szóval csak ez van. Direkt megkerestem a falu honlapján, hogy mikor van ez a gyújtogatósdi, le volt írva, hogy vasárnap 4-kor, meg hogy minden héten más felekezet lelkésze beszél. Na mindegy, attól még elmegyünk, engem érdekel ez a koszorú, legfeljebb késünk picit és a papról lemaradunk. Négy után 3 perccel értünk oda, a gyújtásról már lemaradtunk, a pap meg éppen belelendült a beszédbe. Na ezt nem így terveztük, de nem baj, meghallgattuk. Mondott furcsákat, hogy micsoda keresztényietlen dolog csúcsdíszt tenni a fára, meg amúgyis, ezek az össze-vissza kivilágított házak... osztotta a népet rendesen.

Utána a helyi nyugdíjasklub énekkara próbálkozott csekély eredményekkel, viszont a nénik házi süteményeket osztogattak, a gyerekek meg meleg teát, és végül egészen meghitt kis esemény lett belőle, ahogy besötétedett, emberek beszélgettek kis csoportokban, a gyertyák pedig világítottak. Végül beszélgettünk egy kicsit a polgival, aki egyből elkezdte sorolni a nemrég megnyert pályázatokat, és befejezett projekteket. Szóval ez egy meglepően jól sikerült délután volt. Ilyen karácsonyt szeretnék a továbbiakban is.