Hosszú idő után volt egy olyan interjúm, amit élveztem. A kontextus még mindig az, hogy állást keresek. És egyébként velem van a baj, mert válogatok. De nem tudok (egyelőre?) ráfanyalodni olyan munkákra, amiket soha egy percig sem élveznék. A lelkesítő fajtákból meg viszonylag kevés van.
Erről a mostaniról nem is tudtam előre igazán eldönteni, hogy jóféle-e, de ez az interjú minden kétséget eloszlatott. A probléma csak annyi, hogy nem állásról van szó, csak külsős munkáról. De nem baj, jó lesz ez, legalább valami lesz. Az interjút meg azért szerettem, mert attól, hogy ez egy komoly helyzet, ami a professzionalizmusról, és a szaktudásokról kell, hogy szóljon, attól még nem kell, hogy fájjon. Lehet lazán, lehet okosan, lehet nevetve. Persze nem vagyok igazságos, mert egy HR-es interjú persze, hogy dögunalom, senki nem értékelné, ha vicceskednél, sőt. Ha meg újságírói munkára jelentkezel, akkor persze, hogy eleve más a légkör. Hogy ne fokozzam az izgalmakat: igen, úgy tűnik, hogy fognak megjelenni cikkeim, sőt, mint szakértő fogok publikálni, bár még semmi sem végleges.
Egyetlen pillanata volt az interjúnak, ami újra-újra eszembe jut, és nem teljesen értem. Nagyon barátságos, nagyon laza hangulatban beszélgettünk, és az egyik srác többször is nagyon komoly arccal kiemelte, hogy "Vedd komolyan!". És ez olyan furcsa nekem. Mert úgy nézek ki, mint aki nem venné komolyan? Vagy talán tart attól, hogy nem vagyok elég kompetens? Ehhez mondjuk minden joga megvan. Vagy csak nagyon szeretné, ha ez egy virágzó együttműködés lenne? Ebben partner vagyok. Nem tudom, nem értem pontosan a "vedd komolyan" instrukciót, de igyekszem.
