A házas barátok rendszerint arra emlékeztetnek, hogy felnőttünk. Innen már nincs visszaút, végleg vége mindennek. Nem is annyira a gondtalan gyermekéveknek, azért azon egy ideje már túl vagyunk, inkább a felelőtlen egyetemista létnek lőttek.
Hosszabb távra rendezkedünk be lakásokba, amiket jó esetben mi, de inkább mások, vagy bankok tulajdonolnak, ócska autókat veszünk, de a hangsúly azon van, hogy veszünk. Motivációs leveleket írunk, állásinterjúkra járunk, a baráti sörözések melletti beszélgetések legösszefüggőbb szekciói az Erzsébet utalványról folynak, és ha hétköznap este futunk össze, akkor 11-nél tovább senki nem akar maradni, mert másnap munka, vagy egyéb tisztességes állapotot kívánó tevékenység várható.
Ez van az egyik oldalon. Az érzés, hogy sosem lesz már olyan jó, mint ezelőtt. Ami azért elég szar, mert biztos jó lesz az is, ami ezután jön, de már most hiányzik a tavalyi év minden szabadsága.
A másik oldal meg az, hogy én hiába érzem magam végérvényesen és visszafordíthatatlanul felnőttnek, ha a társadalom nem hajlandó így kezelni. A hétvégén elmentem a könyvtárba. Időpontot egyeztettem a könyvtáros nővel, többször beszéltünk telefonon, hogy mire lesz szükségem. Eljött velem anyám is, hogy segítsen válogatni. A nő feljött a raktárból, beazonosított minket, odalépett hozzánk, köszönt, bemutatkozott, anyámmal kezet fogott, én nyújtottam a kezem, hogy ezt megismételjük, és elmondjam, hogy akkor miért vagyunk itt, ő meg rám sem nézett. És úgy ledöbbentem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Nem 3 éves vagyok, hanem 23, de ha 3 lennék, egy "Szervusz"-t akkor is elengedhetne irányomba legalább. Nem az a bajom, hogy nem tudta, kivel beszélt korábban, vagy hogy először anyámra gondolt, hanem az, hogy fel sem merült benne, hogy én vagyok az ügyfél, én akarok otthagyni nála néhány ezer forintot. Most is, meg néhány hónap múlva megint.
De ugyanígy nem kezel partnerként a UPC-s üzletkötő sem, amikor itt ül a lakásomban, és arról sopánkodik, hogy az ő lánya is ennyi idős, és neki bizony nincs lakása... És mikor mindezt kimondja, akkor sem fogja fel, hogy én fogok neki fizetni, szóval talán nem kéne lekezelően "kislányom"ozni, mert elküldöm a picsába, és keresek másik szolgáltatót.
Ha elmegyek a Media Marktba mosógépet venni, az eladó faszi még véletlenül se vesz rólam tudomást. Ha odamegyek hozzá, és közlöm, hogy mosógépet akarok venni, akkor arról kezd el beszélni, hogy mi minden kell a hiteligényléshez. És még akkor sem vesz komolyan, amikor kijelentem, hogy nem hitel, hanem készpénz. Ki akarom fizetni, és el akarom vinni. Én.
És nem, nem az a 23 éves vagyok, aki 16-nak néz ki, mert legutóbb a lakótársam anyjának néztek...
